„Ez a virtus, ez a csibészség, betyárság, a legjobb értelembe vett józan paraszti ész, ami megvan ezekben a gyermekekben jelzi, hogy erre a sportra ők rászülettek” – mondta el Csikány Mihály kardvívó edző a július közepén községünkben szervezett egy hetes kardvívó tábor kapcsán.

Csikány Mihály Magyarországon, Tapolcán született 1983-ban. Sportolói pályafutását nyolc évesen kezdte a Budapesti Honvéd Vívó Szakosztályában. Kardvívó versenyzőként, majd edzőként nagy sikereket ért el itthon illetve az Amerikai Egyesült Államokban. Gyergyóremetén három évvel ezelőtt járt először. Tevékeny jelenlétének köszönhetően a tavaly falunapokkor kardvívó-oktatást tartott, amit idén kardvívó tábor követett, a Helyi Önkormányzat és a Kereszthegy Sportegyesület támogatásával.

A tábor utolsó előtti napján Barabás Zsófia beszélgetett vele.

– Mikor és milyen életkörülények között kötöttél ki a kardvívás mellett?

– Édesapám Tapolcán szolgált a hadseregben, ahonnan 1987-ben  Tatára, majd 1991-ben Budapestre kerültünk. Vidéki gyerek vagyok, és Budapesten rengeteg lehetőség nyílt a sportolásra. Egy alkalommal lementem a Budapesti Honvéd Tüzér utcai vívóterembe és nagyon megragadott az a közeg, az edző személye – nagyon jó társaság volt. Előtte próbáltam már futballozni, a vízilabda érdekelt volna, de valahogy ennél a szép magyar sportnál, a kardvívásnál maradtam. A nagypapám bemutatott engem az egyik barátjának, aki nem volt más, mint Kárpáti Rudi bácsi, hatszoros olimpiai kardvívó bajnok. Találkozni, kezet fogni vele nyolc éves korban hatalmas élmény volt. Így kezdődött el a pályafutásom a Budapesti Honvédban.

– Már gyerekként sikereket értél el. Milyenek voltak az akkori körülmények, lehetőségek ebben a sportágban?

– A magyar rendszer érdekes. Más országban – gondolok itt Oroszországra, Franciaországra, Olaszországra, – hatalmas emberi erőforrással rendelkeznek, de Magyarország kis ország lévén, másként működik. Amikor én 91-ben kezdtem a korcsoportomban harminc vívó volt, amíg az említett országokban legalább 1500. A magyar edzőknek nagyon jó pedagógiai érzékkel kellett és kell rendelkezniük, ahhoz, hogy megfogják ezeket a gyerekeket. A körülöttünk élő országokban ez úgy néz ki, hogy az erős megmarad, és belőle fognak vívót faragni. Magyarországon viszont, ha az edző tűzzel-vassal kezdi oktatni a gyereket és nagyon szigorúan bánik velük, akkor abból a harmincból maradna talán egy. És ha bármi közbejön, akkor nem nagyon van eredmény. Mégis, a magyarok az 1920-as évek óta az olimpiákon kimagasló eredményeket érnek el vívásban és a magyar edzőket világszerte keresik, mind a mai napig.

– És akkor te ebből profitáltál…

– Hát, igen. Nyilván sok munka volt, nagyon jó edzőim, csapattársaim voltak. Ugyan ez egy egyéni sport, de a közösségnek hatalmas ereje van, a közösség segít előre. Amikor felkerül valaki a csúcsra, akkor ad visszafele is, a fiatalabb korosztálynak. Ez így volt felépítve nálunk. ’99-ben bekerültem a magyar utánpótlás válogatottba és ott voltam közel öt évig. Nagy büszkeségemre szolgál elmondani, hogy azok a vívók, akik bekerülnek a válogatottba, az gyakorlatilag azt is jelentette, hogy a világ elitjéhez hozzátartoznak. Olyan nehéz volt oda bejutni, hogy, aki bekerült érmeket nyer a világversenyeken

– Ezt a korszakot megkoronázta az, hogy te edző is lettél, viszonylag fiatalon…

– 2004-ben kaptam egy edzői ajánlatot az Egyesült Államokba. Akkor közel 21 éves voltam. Viszonylag hamar abbahagytam a versenyzői pályafutásomat. Én mindig tudtam azt, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni és azokat az eredményeket, amiket én elértem, szeretném, ha a tanítványaim túlszárnyalnák. Szóval, elfogadtam az ajánlatot, és a világ másik végére kerültem, California államba, ahol szívvel-lélekkel végeztem a munkám egy magán vívó klubba. Hála Istennek, hamar meglátszott ennek az eredménye. Az amerikaiak nagyon céltudatosak, ők ha valamit akarnak, akkor tűzön-vízen át mennek egyenesen előre. Először elkezdtem 10-20 gyermekkel foglalkozni, majd lett 30, majd 60…. Gyakorlatilag 2009-re az utánpótlás válogatottnak voltam az egyik edzője. Sikerült annyi tanítványt kinevelnem, hogy Amerikában is felfigyeltek rá országos szinten és elkezdtünk utazni különböző világbajnokságokra a csapattal.

– Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy magyarországi gyökerekkel, amerikai edzői tapasztalattal most Remetén székely gyerekeket oktattál kardvívásra. 

– Én először három éve jöttem Gyergyóremetére. Beszélgettem egy nagyon kedves gyermekkori barátommal, Rédli Andrással, aki válogatott párbaj tőrvívóként jelenleg az olimpiára készül, és ő óvva intett engem, hogy ne jöjjek Székelyföldre. És én akkor kérdeztem, hogy miért nem? Erre ő azt mondta, hogy ha te oda mész, akkor onnan nem fogsz eljönni. És mi lett belőle?

Most a három év elteltével ott tartunk, hogy vívótábort szerveztünk székely gyerekeknek és nagyon boldog vagyok, hogy ezt megcsinálhatom. Nagyjából pontosan azt kaptam, amire számítottam. Ez a virtus, ez a csibészség, betyárság, a legjobb értelembe vett józan paraszti ész, ami megvan ezekben a gyermekekben jelzi, hogy erre a sportra ők rászülettek. Ide kitartás kell, erő kell és ész kell. Az én tanítási elvem, hogy megpróbálom rásegíteni a gyermeket, hogy saját maga jöjjön rá a megoldásokra, válaszra. Több alkalom volt, hogy kérdést tettem föl nekik – szabály vagy víváselmélet kapcsán– és amikor nem jöttek rá a megoldásra és már mondtam volna meg nekik a választ, mindig volt olyan, aki azt monda, hogy „Ne mondja meg, tanár úr, mert mi ezt kitaláljuk!” és rávezetéssel, de kitalálták. Szóval van bennük egy akarás, ami ehhez a sporthoz elengedhetetlen.

– Remetei, ha úgy tetszik székely kézben, mennyire mozog otthonosan a kard?

– Én úgy gondolom, hogy a magyar ember lóra termett, karddal a kezében. Sokszor kezdő gyerekek szüleinek, akik azzal a bizonytalansággal jönnek el, hogy a gyermekük nem került be a kosárlabda- vagy a futball csapatba, azt mondom, hogy ez a sport benne van a vérünkben. A vívás egyéni sport, 90%-ban szellemi sport. A lényeg, hogy minél hamarabb megértse az illető a szabályokat, és elsajátítsa a magát a vívást. Ott dől el, hogy miként tud valaki túljárni az ellenfél eszén, hogy tudja behúzni a csőbe, képes-e előnyt kovácsolni ebből és természetesen a szabályok keretein belül, megnyerjni egy vívómérkőzést. Sokszor mondtam, hogy ez olyan mint egy sakkjátszma, csak itt vívókarddal a kézben vagyunk. A lényeg, hogy itt minden mozdulatra van egy ellenmozdulat. Minden egyes mozdulatot a vívásban lehet überelni. Olyan nincs, hogy ez a teteje. Aki jobban ki tudja használni a helyzeteket és az ellenfele hibáit, az fogja a találatot kapni és az fogja megnyerni a mérkőzést.

– Ha valakit karddal a kézben képzelek, akkor az férfi. Láttam, hogy a táborban lányok is voltak, többen is.

– Gyakorlatilag semmi különbség nincs, hogy fiú vagy lány a kardvívó. A női kardvívás a 2004-es olimpián került először bemutatásra. Előtte a hölgyek tőrt illetve párbajtőrt vívtak. Nagyon nagy sikerek vannak ezen a téren, és a lányok nagyon ügyesen forgatják a kardot. Sőt, a fiúknak velük szoktam példálózni, amit természetesen nem vesznek jó néven…

– Honnan hová értetek el ezalatt a hét alatt?

– Igazából nagyon az elején kezdtük. A tavalyi falunapokkor volt egy kis ízelítő. A közel egy hét alatt megtanulták a gyerekek hogyan kell szabályos vívó alapállásba állni, hogy mozoghatnak előre és hátra a vívó páston, a kitörést, hogy kell megfogni a kardot, a fogásokat, a védéseket, a vágásokat, szabályokat tanultak és konvencionális feladatokat hajtottak végre párban. Szóval már megtörtént az, hogy beöltöztek: sisak, kesztyű, mellvéd, kabát illetve kard és megadott feladatokat hajtottak végre.

– A beszélgetésünkkel egy időben csendes pihenő van a táborban. Ez mire utal?

– Ez arra van, hogy az edzőnek ne fájjon a feje (nevet). Na, de a viccet félre téve, ilyenkor pihenik ki a délelőtti edzés fáradalmait. A vívás mellett elég sok kondicionális munkát is végzek a gyermekekkel. Vannak, akik csak a heti két órás testnevelés órán vesznek rész és én azt gondolom, hogy ez kevés. Első nap felmértem, hogy nagyjából hol vannak fizikálisan és beleépítettem a vívás mellé az ügyességi gyakorlatokat is. Az átlag életkor 12 év. Egy jó reggeli edzés és egy jó finom ebéd után kell a kis pihenő. A délutáni órákban lesz még egy jó két és fél órás edzésünk, és ezt egy ilyen életkorú gyermek másként nem bírja ki, csak pihenés beiktatásával.

– Edzőként kiváló pedagógiai érzékkel adod át a tudást. Ebben mennyire érzed otthon magad?

– Én nagyon jól érzem így magam. Számomra gyerekekkel foglalkozni egy örökös megújulás, nagyon szeretek velük dolgozni. Beszélni kell a nyelvüket. Türelmetlenül nem szabad semmit csinálni. Ha valami nem sikerül a mai világban, akkor sokszor az emberek rálegyintenek, hogy ez nem megy. De én hiszem, hogy minden emberben van egy potenciális lehetőség, legyen ez vívás, futball, művészet, bármi. Meg kell adni minden gyermeknek az esélyt, hogy kiforrjon, hogy milyen lehetőség van benne. A legfontosabb, hogy a gyerekek élvezzék, szeressék és akkor minden szabály szerint történik.

– Ez a tábor egyszeri alkalom volt vagy lesz folytatása?

– Lehet, hogy ez egy kicsit furcsán hangzik, de nekem eltökélt szándékom, hogy ide költözzem Gyergyóremetére, és én itt alapítsak egy vívó iskolát a Gyergyói-medencében. Szeretném, ha ezt a nagyszerű hagyományokkal rendelkező sportot fel lehetne fejleszteni itt. Hiszem azt, hogy erre van kereslet, hiszen ha a szülők egyre jobban átlátják, hogy ez a sport mit adhat a gyermeknek – és nem feltétlenül arany éremre gondolok – szerintem ennek a sportnak nagy jövője van itt. Az első pár lépés mindig nagyon nehéz. Kíváncsi vagyok a szülők visszajelzésére. Ez jó kiindulópont lesz a hogyan továbbra.

– Sikert a folytatáshoz és további eredményes munkát kívánok! Köszönöm szépen a beszélgetést. 

– Én is köszönöm.