gyergyoremete_multja_es_jelene_banner

Pillantás a múltba

 

GYERGYÓREMETE TÖRTÉNETE

 

Gyergyóremete települést a történelmi források 1567-ben említik először. A hagyomány szerint a falu alapítója egy Kendeffy Bonifác nevű ferencrendi szerzetes volt, aki a XVI. század közepén telepedett itt meg, magányos, visszavonult életet élve. Innen eredeztethető a falu elnevezése is. 1702-ben a települést 90 család lakta, melyek közül 70 katonacsalád volt, akik a katonáskodás életformáját a Rákóczi-szabadságharc végéig folytatták. 1726-ig Remete Ditróhoz tartozott és csak az önálló plébánia létesítése után vált külön a szomszédos községtől. Régi temploma tűzvész áldozata lett, az 1771-ben épült Szent Lénárd plébániatemplom már barokk formát kapott.

 Bepillantás Gyergyóremete történetébe – Laczkó Szentmiklósi Endre történész helytörténeti írása

multjajelene/kepeslap.jpg

település iskoláját 1763-ban említik először a dokumentumok. Ugyanebben az évben Mária Terézia királynő rendeletére alakult meg az 1. (14.) székely határőr-gyalogezred Csíkszereda parancsnoksági központtal, melynek gyergyói zászlóaljában a remeteiek Ditróval közösen alkottak egy századot. Az ekkor megalakuló 1. (11.) székely határőr huszárezred, melynek gyergyói századában szintén szolgáltak remeteiek, a Habsburg Birodalom dél-keleti, székelyföldi határait volt hivatott biztosítani egészen 1851-es feloszlatásáig az összesen 17 határőr-gyalogezreddel együtt. A határőrség állandó katonai szolgálatot jelentett a székely férfilakosság jó részének egy életen át, akár békében a határok állandó felügyelete vagy éppen a Birodalom háborúiban való részvétel által. A lakosság hagyományosan háztáji mezőgazdaságból, erdőkitermelésből és a marosi tutajozásból élt.

 

AZ EGÉSZSÉGÜGY KEZDETEI

gyergyói egészségüggyel és orvoslással kapcsolatos első adatok a XVII. sz. közepéről vannak és kapcsolatban állnak a pestisjárványokkal. Az első egészségügyi rendelkezés Gyergyóban az 1633-os pestisjárványhoz (700 halott) kötődik. Az 1708-as pestis után a Kormányszék orvost küld Gyergyóba Lamperth Károly személyében. Jelenlegi adataink szerint ő az első orvos Gyergyó történelmében. 1900-ban alakul meg Gyergyóban a Vöröskereszt Szervezet.

 

ÖRMÉNYEK GYERGYÓREMETÉN

 

Sáska-ház  -  az örmény Dobribán család háza a "kismagyarvilág" idején
Sáska-ház  –  az örmény Dobribán család háza a “kismagyarvilág” idején

1820 után örmények (Mélik, Kápdebó, Zakariás, Kápálb, Dobribán, Szekula, Czárán  családok) telepedtek meg a faluban, és rövid időn belül ők vették át az erdőkitermelés és az ehhez kapcsolódó tutajozó kereskedelem irányítását. Ők vásárolták fel az eladósodott családok birtokait is, és ez a folyamat meggyorsította a faluközösség felbomlását. Az örménység nagy hatással volt a település polgári fejlődésére: megélénkült a kereskedelem, beindult az amatőr színjátszás, olvasókör és könyvtár létesült a XIX. század folyamán, a község központjában pedig polgári házak épültek, amelyek mai napig meghatározzák a település arculatát.

 

REMETEIEK A SZABADSÁGHARCBAN 

A ’48-as szabadságharcban  közel 90 remetei vett részt, akik közül többen tiszti rendfokozatban küzdöttek a harcok legvégéig.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején az első katonai támadás Székelyföldet Remete és Ditró felől érte. A kis létszámú, zömében remeteiekből és ditróiakból álló gyergyói haderő, a bátorságáról híres remetei Bernád Imre százados (később őrnagy) vezetésével Várhegy és Remete között megfordulásra kényszerítette a támadó osztrák csapatot.

1867 után az Osztrák-Magyar Monarchia gazdasági és társadalmi reformjai lassan éreztették hatásukat a térségben. A századfordulón alakult ki a községközpont mai arculata, a vagyonos örmény családok patinás épületeket építettek. Ennek ellenére a XX. század elején remeteiek százai kényszerültek idegenben, főleg az erdőkitermelésben dolgozni, mivel a vasút megépítése miatt a tutajozás megszűnt. Az elvándorlás ellenére Gyergyóremete a térség leggyorsabban növekvő települése volt a lakosságszám tekintetében. Míg 1910-ben 6207 lakosa volt a településnek, 1941-ben közel 7000.

multjajelene/eskuvojo.jpg

Az első világháború idején a település katonaköteles férfilakossága elsősorban a székelyudvarhelyi cs. és kir.  82. gyalogezred és a marosvásárhelyi 22. honvéd és népfelkelő gyalogezred soraiban járta meg a háború csatatereit, akik közül sokan soha nem tértek haza.

A két világháború között továbbra is az erdőkitermelés játszott fontos szerepet a gazdaság fejlődésében, immáron az újonnan megalakult Románia földrajzi centrumában. Az 1921-es román földreform következtében a nagybirtokosok elveszítették birtokaik jelentős részét (Mélik család).

multjajelene/erdeimunkasok.jpg

A második bécsi döntés értelmében 1940 őszén Észak-Erdély ismét Magyarország része lett. A magyar állam igyekezett az erdélyi gazdasági életet talpra állítani, többen kaptak gazdasági támogatást (pl. a Borbély-Bartis család vajkészítő üzeme). A második világháború idején a remeteiek nagyobb része a gyergyótölgyesi m. kir. 21. székely honvéd határvadász-zászlóalj és a m. kir. 3. székely határőr-zászlóalj soraiban teljesítette tényleges katonai szolgálatát. A fent említett katonai alakulatok 1944 őszén a keleti irányból támadó szovjet csapatok ellen a Békás-, és Tölgyesi-szorosokban véreztek el a hazáért. Sokan 1945 tavaszán Nyugat-Európában tették le a fegyvert.

 

KATASZTRÓFÁK

Remetét történelme folyamán a nagy természeti katasztrófák sem kerülték el. Ferenczy György plébános feljegyzése szerint az 1633-as pestisjárványban 700 embert temettek el Gyergyóban.

1646-ban ugyancsak Ferenczy jegyzi fel, hogy Gyergyóban „ismét nagy döghalál lőn, s a temetőket ki kell teríteni” (meg kellett nagyobbítani). 1708-ban újabb pestis járvány Gyergyóban, amelyet beteg cigányok hurcoltak be Moldvából. Ez alkalommal a Kormányszék (Gubernium) orvost is küld Gyergyónak Lamperth Károly személyében, akinek a szerződésben leírtak szerint kötelessége volt időnként minden helységben egészségügyi ellenőrzést végeznie.

A legnagyobb volt az 1716-18-as pestisjárvány. Iszonyú pusztítását az alábbi adatokkal lehet bemutatni:

 

Helység                                                                 Meghalt                                         Maradt

Gyergyószentmiklós                                            713                                                  904

Tekerőpatak, Kilyénfalva, Szárhegy             364                                                  673

Alfalu, Csomafalva                                              380                                                 1.002

Ditró, Remete                                                       668                                                   930

Újfalu                                                                       474                                                   480

 

A helyzetet súlyosbította a kormány által elrendelt zárlat. Ennek nyomán leállt Maros székből a búza, Udvarhely székből a gyümölcs, búza és az állattartáshoz szükséges cseremakk szállítása, valamint az egyik fontos kereseti lehetőség a tutajozás. 1718-19-ben ez olyan éhínséget eredményezett, hogy a feljegyzések szerint az emberek a mogyorórügyét, de még a macskákat is megették.

Egy 1765-ös adat szerint a gyergyói településeken járványos torokgyulladás szedi az áldozatait, főleg a gyermekek között.

1866-ban egy késő tavaszi fagy, majd az ezt követő, egész nyáron át tartó szárazság majdnem az egész termést elpusztította a medence falvaiban. Igaz, a következő, 1867-es év Gyergyó viszonylatában ritkaságszámba menő jó termést hozott.

multjajelene/tuzvesz.jpg
A korabeli újság figyelemelkeltése

 

1892. május 28-án, pünkösd szombatján egy gondatlanságból keletkezett tűz nyomán leég a falu nagy része. Mintegy 480 gazda házát és gazdasági épületét pusztította el a tűz. Állami és vármegyei segítséggel egy év alatt a falu újra felépült.

 

1913 augusztus 30-án egy felhőszakadástól megduzzadt Kőpataka 116 családnak 194 épületét tette tönkre, elsodorva a kerítéseket és az összes hidat.

multjajelene/arviz.jpg

Az 1932-es év két természeti katasztrófát is hozott. Április első napjaiban a Maros áradása olyan méretű volt, amelyre addig Remetén emberemlékezet óta példa nem volt. Az áradás Ditró felé a vasúti töltésig terjedt. Ezt követte nyáron egy nagy sáskajárás. A sáskahad a helység nyugati-északi határában, a Hegyesbükk – Eszenyőbükk – Eszenyő – Martonka vonalán minden zöldellő növényt lerágott. A helyi hatóság által a sáskák irtására kirendelt egész falu lakósságának erőfeszítése hiábavalónak bizonyult.

 

KIVÁNDORLÁS

A XIX. század második felétől a közeli erdők kivágása és végső soron 1907-1909 között a vasút megépítése következtében a tutajozás fokozatosan megszűnik.

A lakosság jelentős része számára nem maradt más hátra, mint a távoli vidékek erdőin munkát keresni. A korabeli sajtó gyakran tudósít az erdő munkával kapcsolatos munkaerő vándorlásról. A Csíki Lapok egyik 1898 évi közleménye szerint „ez évben különösen Gyergyóremetéről mentek ki tömegesen munkások, állítás szerint mintegy 500-an”.

Betegh Imre remetei plébános feljegyzése szerint „az országnak alig van része, hova munka és foglalkozás tekintetében el ne jutnának”. Ugyanakkor a községhez még közel eső erdők kitermelésére, vagy később a munkalehetőséget jelentő vasút építésére is idegenből (pl. Boszniából) hoztak munkásokat.

Így történt meg, hogy a laposnyai és mogyorópataki erdők tulajdonosa báró Bánffy idegenből hozott munkásai a felháborodott lakósság elűzte. A község vezetősége tárgyalásba kezdett a báróval, hogy az erdőkitermelésre alkalmazzon helyi munkásokat. A báró hajthatatlan maradt, sőt hatósági engedélyt kapott egy század katonaság beszállásolására egy hadnagy vezetésével. A remeteiek szembe szálltak a katonákkal is és a báró kénytelen volt kivonni a századot a helységből. Győzelmüknek nem sokáig örvendhettek, mert Bánffy beperelte a községet és pert nyert. Az idegenből hozott kétszáz munkásának két évi bérét, valamint a katonaság remetei tartózkodása és útja költségeinek megtérítését követelte. A község nem tudott fizetni és ezért elveszítette erdeinek egy harmadát. Az esemény emléke máig fenn maradt, és a hadnagy szálláshelyét ma is Hadnagy dombjának nevezik a remeteiek.

A trianoni döntés utáni új helyzetben, a két világháború között az erdő munka vált a lakósság nagy hányadának az alapfoglalkozásává. A gyergyóremetei erdei munkás jelen volt Piatra Neamţ-tól Karánsebesig és Gyulától (Szeben megye) Kovásznáig majdnem valamennyi fakitermelő telepén. A termőföld gyenge minősége miatt a mezőgazdaság fejletlenségére utal az a tény is, hogy még a 15-20 holdas gazdák is aktívan kivették részüket az erdei munkában.

Ugyanakkor a népszaporulat üteme Gyergyóban Remetén volt a legnagyobb: 1910-ben 6207 lakós, 1930-ban 6802 lakós, 1941-ben 7300 lakos. A megnövekedett lakósság és a munka lehetőségek keresése indította el az 1920-as években a „népfelesleg” elvándorlását. A kivándorlás egyik iránya Szászrégen és Marosvásárhely környéke, másik iránya Szilágy megye. Jelentős volt a Dél-Amerikába kitelepedők száma is. 1926-1928-ban mintegy 150 család távozott a községből. 1940-ben újabb kivándorlási hullám jelentkezett. Közel 200 család hagyta el Remetét. Az elvándorlás új iránya ezúttal Szatmár megye. Közülük nagyon sokan 1944-1945-ben a Dunántúlra, Biatorbágyon telepedtek le.

A második világháború nehézségei, de különösen az 1946-os nagy éhség nyomán 233 család hagyta el otthonát és költözött Szászrégen, Marosvásárhely és Szászváros környékére.

 

SZÉKELYEK TELEPÍTÉSE

1941 őszén a magyar királyi Földművelésügyi Minisztérium közzétette, hogy azok a gyergyóremetei, gyergyóditrói és gyergyószárhegyi családok, akik anyagilag jól állnak, van egy évi kitartásuk, jelentkezzenek, mert a Szatmár megyei Börvely község üresen álló házaiba telepítik. A három faluból összesen 140 családot választottak ki (kb. 860 személyt).

Az ekkor elköltözött remetei családok sorsáról  A gyergyói székelyek útja Budapestre -„Isten áldja meg utatokot, testvéreink” című írásában bővebben ír  Nagy József történész.  

1945 után ismételten Románia része lett Gyergyó vidéke. A megváltozott politikai helyzetben a remetei közösség először igyekezett szembeszállni a Román Kommunista Párt erőszakos hatalmi politikájával, ami az államosításban és a helyi elit elleni erőszakos fellépésben öltött testet. A település választott bíróját, a nagy tekintélyű Ferencz Pétert, 1944 őszén a Maniu-gárdisták hurcolták meg, kitépték „magyaros” bajuszát.

multjajelene/huszar.jpg

1948 után a magántulajdon megszüntetése mély sebet ejtett a közösségen, történelmi társadalmi kereteket, értékrendet számolva fel. Főleg egyházi személyek (Pál Elek plébános  és Pál Dénes tisztelendő), földbirtokosok, volt honvéd katonák (Balás-Hegedűs Lénárt volt honvéd szakaszvezető) estek áldozatul a deportálásoknak vagy szenvedtek fizikai megtorló intézkedést. Azonban a közösség megroppanva, de nem megtörve, túlélte a megpróbáltatásokat, amit legjobban az útépítés példája jelzett az 1970-es években: az első aszfaltozott út a templomhoz vezetett, ami köszönhető volt Orbán László plébános, későbbi pápai prelátus közösséget összetartó erejének és a párt helyi vezetőinek (Oláh József párttitkár), akik a diktatúra feltétel nélküli kiszolgálására kényszerítve is segítettek a helyieknek túlélni.

Az 1960-as évektől a nagyarányú iparosítás következtében az új generációk a mezőgazdaság helyett Gyergyószentmiklós vagy egyéb városok gyári munkásaivá avanzsáltak, ami az „ingázó lakosság” létrejöttéhez vezetett. Emellett már 1954-ben megépült a sok embert foglalkoztató remetei tejporgyár, mely a 2000-es évek elejéig működött. A mezőgazdasági területek végleges államosítása 1962-ben következett be.multjajelene/cseples.jpg

Mindez a hagyományos életforma nagyarányú felszámolódásával járt. Ivácson-Barát Ádám hegedűmuzsikáját felváltotta a „diszkó”, a székely harisnyát pedig a farmer nadrág. Az 1970-ben elhunyt, jó kedélyűségéről ismert Ferencz-Kova István azon utolsó remetei férfiak közé tartozott, akik fehér harisnyában élték le az életüket és abban is temették el.

multjajelene/fuvoszenekar.jpg
A remetei népizenekar 1973-ban.

1989 után a remetei faluközösség néhány év stagnálás után elindult a lassú fejlődés útján az önmagát kereső Románia gazdasági lehetőségei közepette, hiszen alapjaiban kellett újjáépíteni Közép-Kelet-Európát a szovjet típusú politikai rendszerek bukása miatt. Az erős közösségi tudat, a történelem csapásai által megedzett túlélési technikák lassan felébresztették az emberekben az élni akarás ösztönét. Újra elkezdünk erőt meríteni őseink szelleméből, felfedezve azok tudását, ami elvezethet egy modern jövő felépítéséhez most már egy nyitottabb világban.