2015. október 10-én a „Istenem, erősíts meg a nehéz órákban” címmel tudományos konferenciára került sor az első világháború centenáriumi évfordulója alkalmából Gyergyóremetén, a „Balás Gábor” Művelődési Házban. Az eseményen nyolc magyarországi és két erdélyi történész tartott előadást, akik az első világháború eseményeit taglalták had- és társadalomtörténeti szempontból. Egy-egy előadás, a téma erdélyi és tágabb dimenzióit mutatta be. Azonban sok fontos kérdés nem került terítékre, mivel lehetetlen egy napba belezsúfolni az első világháború történetét.

Az esemény kezdetén megnyitó beszédet tartott Barti Tihamér, Hargita Megye Tanácsának alelnöke és Laczkó-Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere. Az esemény fő támogatója Hargita Megye Tanácsa – Hargita Megyei Kulturális Központ és Gyergyóremete Önkormányzata volt.

Az első előadó Rózsafi János, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány (Budapest) kutatója, A Doberdói harcok levéltári és terepkutatása. – Egy felderítő vállalkozás története a Haláldombnál című előadásában az osztrák-magyar-olasz front 1915 évi eseményeit mutatta be. A hadi események az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország között 1915 nyarán kezdődtek és 11 nagyobb ütközetet tart számon a történelem. Az Isonzói-csaták az 1917. októberi Caporetto-i áttöréssel értek véget, mikor a Monarchia vereséget mért az olasz hadseregre.

A levéltári forrásokból viszonylag jól dokumentálhatók a harctéri események, melyeknek köszönhetően rekonstruálható az egyszerű katona élete a fronton, mely eddig kevés figyelmet kapott. A Doberdói-fennsík az Adriai-tenger északi kiszögellésénél található és előretolt jellege miatt, stratégiai fontossággal bírt a védők számára. A magyar köztudatban azért olyan élénk az emlékezete, mivel többségében magyarországi kiegészítésű ezredek védték a területet. Sőt a megnevezés a népi emlékezetben az egész olasz frontra is kiterjedt, valójában a dél-nyugati harctér legdélebbi pontja volt. Az előadás második felében a kutató, Barakonyi Károly 18 éves egyéves önkéntes katona vállalkozását mutatta be (debreceni m. kir. 3. honvéd gyalogezred), aki 1915. augusztus 15-én néhányadmagával, vakmerő módon derítette fel az olaszok állásait. Egy dróthuzalra gallyakat kötöztetett és azok zaja által terelte el az ellenséges lövészek figyelmét. Az olasz állások pontos megfigyelése után, még öt korábbi sebesültet is sikeresen hátraszállított. Barakonyi tizedes jutalma I. osztályú ezüst vitézségi érem lett, azonban szeptemberben hősi halált halt, nem egészen egy hónap múlva. Tette az emberi leleményesség és bátorság mintapéldája volt. Harctérre indulásakor önként lemondott a tartalékos tiszti iskolába való kiképzéséről, csakhogy minél hamarabb a harctérre kerülhessen. A morál és kötelességteljesítés egyes embereknél csodával határos képességként nyilvánul meg a harc rendkívüli helyzetében, mások pedig összeomlanak a stressz és a belső feszültség hatására és képtelenek végrehajtani a parancsot. A harctér olyan hatást gyakorol az ember viselkedésére, ami más helyzetben nem tanulmányozható jelenségek megismerését teszi lehetővé.

Pintér Tamás, aki szintén a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kutatójaként érkezett Remetére, előadásában a székelyudvarhelyi cs. és kir. 82. gyalogezred, VIII. menetzászlóaljának történetét mutatta be, Székelyek a Doberdón címmel. Az Osztrák-Magyar Monarchia 1915-ben a hátországból kiképzés alatt álló és a frontokon nélkülözhető csapatait tudta az olasz frontra szállítani. Így került a cs. és kir. 82. gyalogezred VIII. menetzászlóalja az olasz frontra, miközben az anyaezred a keleti-fronton harcolt.

Az olasz front sziklás terepe sokkal kevesebb menedéket nyújtott a katonáknak, mint pl. a keleti, orosz hadszíntér esetében. Itt az élelemnek a hegyekbe juttatása is külön gondot okozott. Pintér előadásában kimutatta, hogy a 11 Isonzói-csata idején összesen 981 000 fő volt az olasz és 441 000 fő az osztrák-magyar hadsereg vesztesége (halottak, sebesültek, eltűntek, fogságba esettek). Az előadás folyamán láthattunk képeket az Isonzó-folyóról, mind a korból és mind ma. A magas hegyek által övezett folyóvölgyből valóban nehéz lehetett az olasz csapatoknak elfoglalni a magaslatokat. A folyó gyors folyású, ami a kölcsönös támadások idején az átkelést igencsak nehézzé tette a támadó számára.

Az egyik leghevesebb harcok emlékét ma több emlékmű és hősi temető őrzi. San Martino Del Carso településen múzeum is található. Megtekinthetjük Márton Áron hadnagy, későbbi erdélyi püspök fényképét is egy emléktáblán, aki a Doberdói harcokban megsebesült a 82-ősök soraiban. 1915. november 22-én, a gyergyóalfalvi Gereőffy Géza, 82-ős zászlós, 65 fős székely csapatával, ellentámadással verte ki az állásokba betört olaszokat, amiért arany vitézségi érmet kapott. A kutató Rózsafi János és Stencinger Norbert történészekkel együtt, rendszeresen bejárja az olasz hadszínteret, ami a levéltári források kiegészítéséhez járul hozzá.

Az olasz harctér bemutatása után Laczkó-Szentmiklósi Endre gyergyóremetei történelemtanár, Gyergyó, mint hátország a világháború első két évében címmel tartott előadást. Az 1914. július 31-i mozgósítást követően, a Gyergyó-vidéki férfilakosság egy része vagy Marosvásárhelyre, vagy Székelyudvarhelyre vonult be alakulatához, majd indultak a galíciai harctérre. A hátországban, bizonytalanságban és férfimunkaerő nélkül hagyott családok maradtak, akik csak reménykedhettek, hogy szeretteik egyszer visszatérnek. Az élet nehézségét fokozta az egyre romló gazdasági helyzet a hadigazdaság bevezetése miatt. Az árak soha nem látott mértékben emelkedni kezdtek, virágozni kezdett a feketekereskedelem. Az állam kénytelen volt bevezetni különböző segélyezési rendszert, hiszen egyre szaporodott az árva gyermekek száma. A nők számára vöröskeresztes ápolónői tanfolyamokat tartottak, a kórházak megteltek sebesültekkel. A helyi lapok a gyergyói katonákról listákat közöltek, hogy éppen ki melyik kórházban fekszik a Monarchia területén.  Gyergyószentmiklós polgármestere, Orel Dezső, igyekezett megfelelni az állam elvárásainak és mozgósítani a hátország lakosságát a háború érdekében. Rendszeresen szervezett gyűjtéseket a rászorulóknak, ahol a helyi társadalom vagyonosabb rétege adományozott leginkább. Az emberek hittek abban, hogy a háború megnyerhető, hiszen korlátozott információk álltak rendelkezésükre. Az 1916 őszi román betörésig Gyergyó hátországa nem érzékelte különösebben a frontok létezését, ekkortól azonban a régió is harctérré vált.

A kávészünet után Ligeti Dávid Ádám, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet munkatársa tartott előadást, Az erdélyi hadjárat Arz Arthur, egy erdélyi szász tábornok szemével (1916-1917) címmel. A kutató 2014-ben védte meg disszertációját a témában. Arz Arthur vezérezredes tekintélyes nagyszebeni szász családban született és a Monarchia tisztképzőintézményeiben szocializálódott. 1914-től 1916 őszéig a keleti fronton volt különböző parancsnoki beosztásban, majd az erdélyi hadjárat idején a cs. és kir. 1. hadsereg parancsnoka lett. 1917-18-ben pedig a Monarchia haderejének vezérkari főnöke volt, ami pályafutásának csúcsát jelentette.

Arz gyalogsági tábornok kinevezését az erdélyi osztrák-magyar csapatok élére a hadvezetés azzal is indokolta, hogy erdélyi származása miatt jól ismerte az erdélyi viszonyokat. A tábornok Erdélybe érkezve, 1916 augusztusában megoldhatatlan feladat előtt találta magát, kis létszámú csapataival nem volt esélye visszaverni a román támadást, további osztrák-magyar és német csapatok beérkezéséig. A menekülő civil lakosság szállításához sem voltak meg az eszközök. Arz azonban szervezőképességének köszönhetően rendezetten vonultatta vissza a határról a csapatokat és a déli német ellentámadás megindulása után, október 5-én, a Keleti-Kárpátok vonalán is megindultak az osztrák-magyar csapatok a történelmi határok felé. A győzelem megalapozta Arz hírnevét, az erdélyi szászok hősként ünnepelték, de a magyar közvélemény is tisztelettel emlékezett meg róla. A világháború után Bécsben telepedett le, elveszítve mindazt, amiért egész életen át dolgozott és ott is élt szegénységben 1935-ben bekövetkezett haláláig.

Takács Róbert budapesti kutató, Az 1916-17 évi Úz-völgyi harcok hadászati és harcászati értékelése címmel tartott előadást az erdélyi hadjárat egyik legjobban megtervezett osztrák-magyar támadásáról a Magyarós-tető 1372 m pont ellen, mely a Gyimesi-szoros és az Úz-völgye között található. 1916. augusztus-október között véget értek a mozgóharcok a Keleti-Kárpátokban a román és a német-osztrák-magyar csapatok között. November 1 után a román csapatok helyét legtöbb helyen orosz csapatok váltották fel, melyek újult erővel támadtak, azonban Erdély területére többé nem tudtak betörni.

1916 decemberében az orosz cári csapatok elfoglalták a Magyarós-tetőt, ahonnan jól beláthatták az osztrák-magyar vonalakat. Ezért a hadvezetés elhatározta a magaslat visszafoglalását. A támadást gondos előkészületek előzték meg. A végrehajtó debreceni m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály csapatai Zsögödfürdőn, egy hasonló formájú magaslaton gyakorolták be a támadás mozzanatait. A végén éles lőszerrel is végrehajtották a gyakorlatot, melynek halálos áldozata is volt. 1917. március 8-án reggel a Magyarós-tető ellen pusztító tüzérségi előkészítést követően a 39-es honvédek rohammal vették be a magaslatot. Az orosz csapatokat már a szokatlan erejű tüzérségi előkészítés megrendítette. A tüzérség működése és a gyalogság bevetése mintaszerűen történt, azonban a hadművelet mégsem vonult be a magyar történelem legismertebb ütközeteinek sorába, mivel a győzelem kifejlesztéséhez, vagyis a további előrenyomuláshoz, nem volt elég ereje az osztrák-magyar 1. hadseregnek. Így hadászati áttörésről nem beszélhetünk. A kutató és Négyesi Lajos hadtörténész az elmúlt években rendszeresen járt a Magyarós-tetőn, ahol ma is tanúskodnak az ütközetről a futóárkok vonalai és a szegdelt terep. A hadszíntérkutatás sajnos régiónkban eléggé gyerekcipőben jár.

Az ebédszünetet követően Illésfalvi Péter főtanácsos, HM Háborús Kegyeleti Főosztály (Budapest) Első világháborús magyar hadisírok Erdélyben címmel tartotta meg előadását. Erdély területén az első világháború idején, elmondása szerint, 966 helyen temettek el hősi halottakat. Egyéni sírokban nyugszik 15 007 fő. Az előadó korabeli fotóanyag segítségével mutatta be azokat a fontosabb temetőket, melyekben nagyszámú elesett katona nyugszik. Ezek közül sajnos soknak csak a nyoma van meg vagy részben átalakították. A Sósmező-i temető részletes bemutatásával Illésfalvi rámutatott az utókor által okozott változtatásokra, károkra is. Miközben mind a román, mind 1940 és 1944 között a magyar fél is igyekezett a hősi temetőben csupán a saját hősi halottainak a létét feltüntetni, olyan helyzet állt elő mára, ami viták sorát váltja ki a két fél között.

Hasonlóan ellentmondásos a története a sepsiszentgyörgyi hősök emlékoszlopának, melyet 1939-ben állított a román állam, azonban nem készült el végleges formában, így 1940 és 1944 között a magyar állami hatóságok, magyar felirattal látták el és magyar hősi halottak neveit vésték rá. Ma az emlékoszlopon csak az 1914-1918 felirat olvasható.

Csóti Csaba főlevéltáros, a MNL Somogy Megyei Levéltára, Kaposvár, Az Erdélyrészi menekültek széttelepítése és gondozása 1916-1917-ben címmel tartott előadást. A kutató összehasonlítást szeretne végezni a világháború alatti galíciai és észak-magyarországi menekültek, az Isztriai-félszigetről kitelepített olaszok és az erdélyi menekültek kérdésében, hiszen a háború alatt ezek voltak a legnagyobb népmozgások az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Az erdélyi menekültek 1916 őszén sokkal nagyobb hatást gyakoroltak Magyarországra, mint az addigi népmozgások, hiszen többségében magyar anyanyelvű menekültekről volt szó, akiket széttelepítettek az ország különböző részein. Az előadás során megismerhettük számszerűsítve, hogy mely erdélyi vármegyéből, mely nyugati vármegyébe telepítették a menekülteket. A kb. 250.000 fő menekültből, több mint 100.000 fő széttelepítését a magyar állam 69 törvényhatóság között 2 hónapon belül végrehajtotta 1916 őszén, ami sikerként könyvelhető el, figyelembe véve a harctéri viszonyok által okozott közlekedési nehézségeket is.

Ezt követően, előadásomban egy eddig kevésbé kutatott témát próbáltam meg bemutatni, az erdélyi kiegészítésű osztrák-magyar katonai alakulatok etnikai viszonyait. Hiszen az erdélyi honvéd és közös ezredek, egy kivételével mind vegyes képet mutattak etnikai szempontból. A marosvásárhelyi m. kir. 22. honvéd gyalogezred kiegészítési területe a mezőségi román többségű vidékektől Székelyföld észak-nyugati régióiig terjedt, ami azt jelentette, hogy a háború alatt románok és magyarok együtt harcoltak a fronton. A magyar állam célja a „román anyanyelvű honvéd” képének erősítése volt. 1917-ben a magyar anyanyelvű tisztek számára még magyar-román szótárt is bevezettek a román nyelv elsajátítása végett. A háború első felében számtalan román nemzetiségű honvéd katona kapott magas rangú kitüntetést helytállásáért, a háború végén mégis, mikor az olasz frontról a 22-ős honvédek haza indultak, csak a magyar nemzetiségűek egy része érkezett meg Kolozsvárra. A kérdés alaposabb megismerését nehezíti, hogy a magyar nemzetiségű honvédek visszaemlékezései és a levéltári források mellett, kevés román nyelvű visszaemlékezés született vagy az utókor által befolyásolt emlékezet hatása alatt íródott. A két világháború között született magyar nyelvű feldolgozások pedig a román nemzetiségű legénységről alig ejtenek szót. A 22. honvéd gyalogezred jellemzően csupán „székely” alakulatként jelenik meg a magyar munkákban.

Az utolsó előadás a világháborút követő eseményeket helyezte előtérbe. Bödők Gergely doktorandusz, Eszterházy Károly Főiskola (Eger), Vörös és fehér. Terror, retorzió és számonkérés Magyarországon 1919-1921 című előadásában rámutatott a háború tragikus társadalmi következményeire, a paramilitáris szervezetek létrejöttére és működésére. Az 1918 őszi összeomlás és kilátástalanság olyan félkatonai szervezetek létrejöttéhez vezetett, melyeket még az állam sem tudott fegyelmezni és önkényes cselekedeteket hajtottak végre, ami gyakran erőszakoskodásba torkollott vagy éppen gyilkossággal járt. A terror 1919-ben, a Tanácsköztársaság hatalomra jutásával fokozódott, hiszen a diktatúra, a maga szolgálatába állította e fegyveres csoportokat és a kommunista hatalom megerősítésére használta fel. Az előadó kutatásai szerint a „vörös terror” 590 bizonyítható áldozatot követelt. A Tanácsköztársaság bukása után szintén létrejöttek paramilitáris szervezetek, melyek a vörös terror áldozatait szerették volna megbosszulni. A Tanácsköztársaság képviselőinek üldözése mellett ártatlan áldozatokat is követelt e csoportok működése. A „fehér terror” áldozatainak száma felett ma sincs a történészek között egyetértés, legtöbben 1000 és 1500 közöttire teszik számukat.

A konferencia igyekezett keretet adni az első világháború történetének, azonban több átfogó témájú előadás esetén hiányoztak a helyi kutatási eredmények, melyek a kérdés szűkebb, helyi dimenzióit mutatták volna be. A hiányosság oka az, hogy Erdélyben kevesen kutatják az első világháború történetét, sok alapkutatásra lenne szükség ahhoz, hogy eredményekről beszélhessünk. Az első világháború alatti erdélyi társadalmi változások fontos kutatási területet lehet a jövőben vagy éppen a keleti front kérdése, hiszen az erdélyi férfitársadalom nagyobb része megjárta Galíciát a háború alatt.

Az eseményre meghívást kapott számos a történelemtanár is, akikkel szerettünk volna egy beszélgetést az első világháború történetének oktatási lehetőségeiről a centenáriumi évforduló alkalmával, azonban csupán két történelemtanár vett részt az eseményen egész Erdélyből!

Az esemény másnapján kirándulásra került sor a Tölgyesi-szorosba, ahol első világháborús helyszíneket ismerhettek meg az előadók.

Nagy József