2015 szeptemberétől Rigmányi Lajos, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes egykori táncosa folytatja Sándor Csaba néptáncoktató munkáját  Gyergyóremetén. Községünkben a néptáncoktatás több síkon zajlik, a Helyi Önkormányzat anyagi hozzájárulásával. A kisiskolások és óvodások választható tantárgyként heti rendszerességgel, szervezetten tanulnak néptáncolni. Emellett az új táncoktató feladata az iskolai oktatáson kívül a négy tánccsoporttal való foglalkozás is, akik délutánonként szeretetből, önszorgalomból járnak táncolni. Ennek gyümölcse az évek alatt beérett, melyet a Sirülő Néptánccsoport fellépéseinek színvonala igazol.

Erről a táncos oktató munkáról beszélgettünk Rigmányi Lajos néptáncossal, néptáncoktatóval.

– Hivatásos néptáncosként a művelődési ház színpadáról, az alkalmankénti vendégszereplések alkalmával ugyan már sokan ismertünk téged, de oktatói minőségedben a 2015-’16-os tanévtől szinte naponta itt vagy Remetén.  Hogyan élted meg ezt az új helyzetet?

– Mindenképp kihívásnak tekintettem ezt a váltást az életemben. A népi dolgokkal elég régóta foglalkozom. Én Sándor Csaba keze alatt nőttem fel, másodikos korom óta ő nevelt erre. Ennek a lelkületét tőle örököltem, a közös szálainkat erősíti, hogy bérmakeresztapám. Ilyen tekintetében nem egy ismeretlen személy munkáját kellett folytassam. De ennek ellenére kihívás elé állított ez a feladat, hiszen a környéken hallani lehetetett, hogy  Remetén milyen szinten folyik a néptáncoktatás. Magam fele elvárásom, hogy legalább olyan szinten folytassam, ahogy Sándor Csaba. Az ő tapasztalatát persze nem lehet felülmúlni, de próbálom behozni azt a többletet, amit én tudok, – figurálisan, táncilag átadni azt, amit a Hargita Székely Népi Együttesnél tanultam, mivelhogy ott is táncoltam -, és emellett, amit  Budapesten tanultam a táncművészeti főiskolán.

– Azt gondolom, hogy mást jelent táncot tanulni, táncolni és táncot tanítani, főként gyerekeknek. Táncoktatóként volt-e  tapasztalatod?

– Csináltam eddig is, mindig is része volt, hiszen XII. osztálytól mindig volt valamilyen kisebb felkérés. Ami alatt az együttesnél táncoltam is, fizetés kiegészítésként, délutánonként falvakon tanítottunk. Tehát maga a néptánctanítás közel állt hozzám, de ilyen formában, ilyen sok csoporttal, ilyen rendszeresen nem volt részem. Nagy váltás volt, hiszen úgy is nézhetem, hogy egy biztos munkahelyet hagytam ott, hogy ezt vállalhassam. Ugyanakkor abban a helyzetben voltam, hogy két gyermekes családapaként muszály volt lépnem, mert nem tudtunk abból a fizetésből gazdálkodni.  Én örültem ennek a felajánlásnak, és ezáltal az én életem is egy másik síkra tevődött át. Lelkesen állok a feladat elé.

– Hiányzik-e az együttes?

– Olyan szinten, hogy szakmai téren a színpadon lehet kiélni a tudást, amelyre a közönség visszajelez – ez, ilyen formán hiányzik. Emellett a munkaközösségben is el lehet technikailag helyezni magunkat. Bármilyen közösségben fontos reálisan megítélni képességeinket. Ezt próbáltam én is. Azt gondolom, hogy amíg fiatal valaki nagyon sok lehetőséget lehet ebben találni, hiszen az ember világot lát, és zenére mulat – még munkahelynek se nagyon tudnám nevezni. De vannak hátrányai is, hiszen kiszámíthatatlan a  program, kevés a bér…

« Rigmányi Lajos Kukorica Jancsi szerepében a hivatásos néptáncosként a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesben.

– Milyen volt Remetén belecseppenni egy megkezdett munka közepébe?

– A néptánc esetében szükség van a komoly alapozásra. Én örültem, hogy ez már megvolt. Lehetett lendületesen haladni. Sok lehetőség van erre. Például egy táncátdolgozás esetében, amit már a táncosok esetleg ismertek, tudtam újítani az én nézőpontomból. Örülök annak, hogy van friss generáció, akivel most kezdünk. Kíváncsian várom, hogy velük hogy fogok haladni, hová fogunk elérni. A legkisebbekre értem, de még őket is az óvodában Csaba bácsi tanított.

– Többrétű a te oktatói munkád. Melyikben érzed leginkább otthon magad?

– Lényeges szempont, hogy a község fontosnak tartja a néptáncoktatást. Sokat jelentett, hogy az évek alatt több oktató is járt ide Remetére, ami meglátszik főként a nagy „sirülősökön.”

Én erre a helyzetre úgy tekintek, hogy el szeretném érni azt, hogy az iskolában zajló oktatás úgy legyen a gyereknek kötelező, hogy szeresse, élvezze és akarjon eljönni a délutáni foglalkozásra. Megpróbálom megszerettetni velük a néptáncot. Az óvodások esetében is a lényeget abban látom, hogy kell mozgatni őket, ugrálás, különböző mozgásformák gyakorlása. Ezért estére eléggé ki is merülök, mert velük végzem a gyakorlatokat, hiszen az utánzás az alapja itt az oktatásnak. A kisiskolások esetében talán a negyedikeseknél éreztem, hogy sokan mentesülnének ez alól a kötelesség alól. Ebben az esetben az a célom, hogy minden gyerek az alaplépéseket sajátítsa el, hogy később tudja használni, legyen a tarsolyában az a pár mozdulat, figura, amivel tud érvényesülni és egy társaságban ne kelljen az asztal mellett üljön. A kisebb tagozatosoknál nem tapasztalok ilyenfajta megnyilvánulásokat. De ezt az előbbit sem nevezném kényszerűségnek.

– Hogy építed fel a megtanítandó anyagot, hogy annak a gyereknek, aki már óvodában elkezdte a néptánctanulást, később az iskolában folytatja, esetleg a Sirülő Néptánccsoportba is jár, ne legyen unalmas, érezze, hogy folyamatosan gyarapodik tudása?

– A tánctanításnak a gyökere minden esetben ugyanaz. Gondolok itt a ritmusérzék  fejlesztésére, a kéz-láb koordinációra. Ennek lehetnek fokozatai. Ezt mindig az adott csoport szintjéhez igazítom. Ahhoz, hogy korosztályon belül ne ismétlődjön, a különböző vidékek táncait is tanuljuk. Alapelvárás, hogy a helyit, a gyergyóit helyezzem előtérbe, de azért én behozom azt is, ami nekem a tarsolyomban van. A kisebbeknek a felcsíki gyermekjátékok, a könnyedebb lépésekből álló táncokat tanítom, ami technikailag segít a megalapozásban, az, ahol még nem kell párba szakadjanak –  a körtánc típusú táncok – azaz a moldvai táncok, amelyekre majd építjük a többit. Egy alkalom úgy épül fel, hogy zenére megmozgatjuk az ízületeket – fontosnak tartom a testtudatot alakítani, hogy a gyerek tudatosan mozgassa meg a tagjai. Ez teljes mértékben testnevelés. A belső ritmus, ami mindenkiben ott van – arra próbálunk figyelni. Ezután következik egy egyszerű tánclépés. Ez sokszor előhoz koordinációs nehézségeket.

Régen a gyereknek volt annyi ideje, hogy sokat nézze, lássa a felnőtteket tánc közben és nem annyira a szóbeli magyarázat, mint inkább a hétköznapi megismerés, megfigyelés vezette elő őt arra a szintre, hogy megtanulja a lépéseket. Ettől tudott a sajátja lenni. Így, hogy bekerült az oktatásba kicsit megfordult a sorrend. Régebb ez belülről jövő elvárás volt mindenkiben. El kell érjenek a gyerekek erre az érettségi fokra.

– A nagy „sirülősökkel” való munka milyen? Sikerült-e megtalálni a közös hangot?

– Velük inkább együttműködés, egy-egy koreográfia összeállítása közös munka. Én a koordinátor szerepét töltöm be leginkább. Azt viszont tudomásul kell vennünk, hogy minden csoport egyszer véget ér. A nagy csoportban is van, aki már dolgozik, egyetemista, így a próbákat egyre nehezebben tudjuk összehozni. Azt gondolom, hogy ők olyan értékeket, színvonalat tudtak felmutatni, amelyre az utánpótlás méltán büszke lehet, és motiválva érezheti magát, hogy felnőjön hozzájuk.

– Az egy tanévre visszatekintve hogy értékeled a munkádat?

– Nem gondolom, hogy ez egy hosszú időtáv a néptánctanulás-ban. Talán, amit jobban látok, hogy én magam miben kell fejlesszem, de van bennem még sok minden, amit tudok tanítani akár a nagyobbaknak is.

– Itt van a küszöbön a Gyergyói Tánc és –Zenetábor. Ebbe mennyire kapcsolódsz bele?

– Ezt még meg kell beszéljük, hiszen ennek a tábornak van már egy kialakult menete. Azonfelül a gyergyói táncokban sem érzem még magam otthon. Itt a tanításban mindenképp az élvez elsőbbséget, aki felkutatta, első kézből látta, tanulta. Ez lehet hátrány, viszont fordíthatjuk úgy is a kérdést, hogy ez a gyermek-tanító kapcsolat szempontjából kezdeti előny volt, hiszen a gyerekek kezében  a gyergyói tánctudás egy nagy ász volt, amelyhez én alázattal kellett forduljak. Természetesen nem akarom, hogy ez így maradjon, hiszen pótolni fogom ezt a tudást.

– Sikert és eredményes munkát kívánok mindehhez!

– Köszönöm szépen. Úgy legyen!

Az interjút Barabás Zsófia készítette.