Petréd Károly öt éve vásárolta meg első lovait. Elsősorban turisztikai elgondolásból fektette be pénzét a fiatal vállalkozó, és első lépésként a remetei gyerekek lovagoltatását tűzte ki célul. A közepes méretű, tarka Gypsy Vanner hidegvérű, kiegyensúlyozott temperamentumú fajta kiválóan alkalmasnak bizonyult tereplovaglásra. Elmondása szerint az első lovaglókat a kíváncsiság hozta oda, és napról-napra népes csapat ülte meg a nyolc tarkát. Ekkor alapította meg  a Remetei Lovasklubot. Másfél éve azonban más irányt szabott elképzelésének, hiszen két sport lóval gazdagította a lovarda állományát. A lovak betanításához Balázs Sándor, többszörös díjugrató bajnok segítségét kérte, aki igent mondott a megbízásra és azóta a klub lovas edzője lett. Munkája nyomán komoly eredményeket értek el a Remetei Lovasklub díjugratói. Októberben első alkalommal megszervezték a Hargita Megyei Ifjúsági Díjugrató Bajnokságot. A lovasklubnál tett látogatásunk alkalmával Petréd Károllyal, a Remetei Lovasklub vezetőjével és néhány mondat erejéig, Balázs Sándor lovas edzővel beszélgettünk.

– Hogyan kezdődött a „barátságotok” a lóval?

Petréd Károly – Volt lovunk gyermekkoromban a családi háznál. Édesapám az erdőn dolgozott, lovakkal. Mi négyen vagyunk fiútestvérekül, és van egy kisebb lány testvérem is. A nagyok folyamatosan elvették tőlem a lovat, nekem sohasem jutott rész belőle. Én meg mindig azzal a vággyal maradtam, hogy szerettem volna lovazni. Talán ez is közrejátszott ebben az elhatározásomban.

Ezelőtt öt évvel döntöttem el, és nyolc lovat vásároltam. Akkor a turizmusban és a gyereklovagoltatásban gondolkodtam és ezzel a céllal vettem meg a Gipsy Vannereket. A legjobb lófajta arra, hogy a gyerekek megbarátkozzanak velük. A gyerekeket kíváncsiságuk hozta ide, és belevágtunk  a tereplovaglásba.

Igen ám, de a mostani nagylányok kinőtték ezt a tereplovaglást, már nem volt semmi új számukra. Akkor úgy láttam, hogy a sportlovak megvásárlásával egy lépést fejleszthetünk. Kihívás volt ezeket a lovakat betanítani, mert nem volt megfelelő szaktudásom hozzá. Ekkor hívtam fel Sanyit, aki azt mondta, hogy hozza a lányát és még elvállalja három-négy gyerek edzését. Ehhez képest ma úgy állunk, hogy több, mint 20 fiatalt edz.

Balázs Sándor: – Én húsz éve lovazok. A kilencvenes évek elején kezdődött Magyarországon, ahol kerületi bajnokságokon értem el eredményeket. Mint hobbit, mindig csináltam. Hallottam arról, hogy a faluban Karcsi foglalkozik lovakkal, de a tereplovaglás engem nem érdekelt, én ebben nem vagyok otthon. Amiután megvásárolt két sportlovat felhívott, és megkért, hogy segítsek be. Azóta itt ragadtam.   Itt jól érzem magam. A kezdő lovasokkal Karcsiék foglalkoznak, aki egy bizonyos szintet meghalad, azokkal én.

– A díjugratásban komoly eredményeket értél el.  2007-ben román országos bajnok voltál ebben a sportágban – egyéniben, majd ugyanebben az évben, a Balkán Bajnokságon a Romániát képviselő távlovagló csapat tagjaként újra aranyérmet szereztél. A sikerek után abbahagytad a versenyzést?

– A Remetei Lovasklubnál még nemrég versenyeztem az Ariel nevű lóval, amolyan hobbi versenyeken. Viszont úgy tapasztaltam, hogy ha a versenyeken benevezek, nem tudok megfelelőképpen figyelni a gyerekekre, nem tudom bemelegíteni őket, mert az én lovamra kell figyeljek.

– Ebben az együttműködésben hogyan oszlanak meg a feladatok?

P.K. – A lovarda fenntartása az én dolgom. Ez egy megélhetési lehetőség a kezünkben, nekem és a családom számára is, de többünk számára is. Van egy lovász, aki az állatok ellátását végzi. Jelenleg összesen 16 saját lovam van és nyolc bértartott. A tarka lóállományt lassan csökkentettem és sportlovakra cseréltem. Ennek megfelelően az istálló is folyamatos kiépítés, átépítés alatt van. A mindennapi feladatokhoz tartozik, hogy gondoskodni kell a takarmányról – ezt egyelőre nem én végzem, nincsenek hozzá meg a gépeim. Lényeges, hogy odafigyeljünk a lovak abrakolására, arra, hogy szalma legyen mindig alattuk, hogy ne álljanak a keményen. A héten vásároltam egy fedező mént. Ez is egy nyers, tanulatlan ló, amit be kell tanítani.

Folyamatosan van tennivaló, fejlesztenivaló. A legszükségesebb egy fedett pálya megépítése, hogy a téli időszakot is maximálisan tudjuk kihasználni. Eddig a 10 éven aluliak ugyan kiestek télen a hideg miatt, de a nagyobbaknak meg tudtuk tartani a megszokott edzésprogramot.

A sportklub tevékenységének abba a részébe viszont, hogy mikor, ki és hová megy versenyre én nem szólok bele, azt Sanyi határozza meg.

– Milyen megmutatkozási, versenyzési lehetőségek vannak a környékünkön?

B.S. – Nincs sok választék. Ez a sport nehéz és költséges. Eddig itt a szülők voltak a szponzorok, de ha már messzebb kell menni, akkor növekednek a költségek. Ezért próbáltuk, hogy az idei gazdanapok keretében új versenylehetőséget teremtsünk erre. Azt gondolom, hogy az első Hargita Megyei Díjugrató Verseny megszervezésével ez sikerült is.  Nagyon büszkék voltunk arra, hogy 22 lovas nevezett be a versenyre. Különös figyelmet szenteltünk a két szebeni vendéglovasunkra, hiszen tudni kell, hogy Szebenből való a jelenlegi román díjugrató bajnok, és ott komolyan űzik ezt a sportot. Ha onnan idáig el mertek jönni, azt jelenti, hogy számítunk.

– Sanyi neked köszönjük a ránk fordított időt. Sikert  és eredményes munkát kívánunk, hiszen épp edzés kezdődik.

– Köszönöm, köszönjük szépen.

–  A továbbiakban, Karcsi, mesélnél-e a lovarda napi programjáról?

– A rendszeresen visszajárók egy-egy órát lovagolnak egy alkalommal, amibe bele kell férjen a felnyergelés, a bejáratás és a lenyergelés. Mindenki az idejéhez és a zsebéhez mérten jön lovagolni. Költséges sport. A remeteieknek adunk egy kis kedvezményt is.

A délelőttök csendesebbek, az iskola miatt. Kivéve a pénteket, amikor a tejporgyári speciális iskola gyerekei jönnek. Már három éve folyamatosan járnak. Ezzel is hozzá szeretnénk járulni az ők fejlesztésükhöz.

A többi órarend szerint megy. Megvan az is, hogy mikor milyen típusú edzéseket tartunk, hiszen minden fajtának megvannak a maga szerszámai, kellékei. Aki meg épp betéved és ki szeretné próbálni a lovaglást, azokat én vagy a feleségem foglalkoztatja. A sportlovakra csak a lovarda gyakorlott lovasai ülhetnek.

– Többnyire lányok jönnek. Ennek mi lehet az oka?

– Nem tudom mi lehet a magyarázata, de valóban így van. Két-három fiú jön csupán. De ez máshol is egy jelenség.

– Elnézve az életet, nem föltétlenül „nyakkendős” munka ez…

– Hát nem, egyáltalán. Ez már számomra nem is egy vállalkozás, hanem egy életforma. Nekem nagyjából úgy indul a napom, hogy reggel besegítek a lovásznak a rendezésbe.  Utána még ilyen-olyan intéznivaló és délután két órától arrafelé kezdődnek az edzések. Az az ideális, ha itt vagyok. Sokszor besegít a feleségem, Edit is, és a nagyobb lovas lányok is sokat segítenek. Ők ismerik a lovakat, rájuk lehet bízni. Iskolaidő alatt viszont ők is elfoglaltak. Nyári vakációban ők segítettek, hiszen reggel 8-tól este 10-ig folyamatosan volt lovaglás.

– Miközben beszélgetünk látom, hogy az edzés végeztével a lányok gondosan megtakarítják a lovakat …

– Igen, erre nagyon odafigyelünk. A ló megpucolása is az edzés része. Első perctől erre megtanítjuk a gyerekeket. Kell ismerjék minden lónak a saját szerszámát, mert nem mindig azzal a lóval mennek ki. Ez házirend. Most is vannak itt lovaglók Szárhegyről, Csomafalváról, Szentmiklós-ról és Remetéről. Csak így lehet ezt fenntartani.

– Nyaranta lovas tábort szerveztek. Erről többször is írtunk a Képes Vagyokban.

– Igen, ez egy hálás kezdeményezés volt. Sajnos az idén a rossz út miatt nem tudtunk elmenni a megszokott helyünkre, Kereszthegy háta mögé, ezért itt a lovarda területén tartottuk meg a tábort. Ezen a nyáron három tábort szerveztünk kezdőknek és kettőt az ugratóknak.

– Melyek a célkitűzésetek a díjugratás terén?

– Jövőre elsődleges célunk részt venni az országos bajnokságon. Szeretném, hogy aki tud és akar, legyen lehetősége fejlődni, sikereket elérni. Hogy kiben milyen tehetség rejtőzik, az változó. Van olyan, hogy már  három éve jár, de nem áll ott, mint az aki alig fél éve ült először lóra. Ehhez is érzék kell. Én úgy szoktam mondani, hogy a kicsi ördög benne kell legyen abban, aki lovagol. Amikor a gyermek felül a ló hátára az állat kell érezze, hogy biztos kezekben van és irányítják.

– Büszkén mutattátok a nyergelő előtt a díjak, kupák kiállítását. Hol gyűjtöttétek be azokat? 

– Igen, ezekre valóban büszkék vagyunk. A másfél év alatt több, mint 30 díjat gyűjtöttünk be a környékbeli versenyeken – Ditróban, Szentmiklóson a Székelyföldi Lovasnapo-kon, Csomafalván, Szárhegyen, Domokoson és Remetén. Remetéről jelenleg nyolc aktív versenyző van, és az utánpótlás is biztosított. Mindenkinek szüksége van tapasztalatra, nekem is, a lónak is, a versenyzőknek is. Ugyanakkor a szülőknek, a gyerekeknek szükségük van a sikerélményre, a látványos eredményre. Itt a környéken nincs más, aki ilyenformán működtetne lovardát. Legközelebb Udvarhelyen tudok ilyet. Ezért ez nagy lehetőség a kezünkben, amivel élni szeretnénk. Azt gondolom, hogy a munkának a hitelét, eredményét az adja, hogy szakember foglalkozik a lovaglókkal. Állítom, hogy Sanyi a környékünkön a legjobb  a lovas edzőségben. Ő nemcsak jó ugrató, hanem jó edző is. Én is megülöm a lovat, de ahhoz, hogy olyan szintet elérjen valaki, mint az ugrató lányok, ahhoz sokat kell tanulni, gyakorolni. Itt jókedvvel dolgozunk, de amikor munkáról van szó, azt komolyan vesszük.

– Hogy fér meg emellett a fúvós zenekari léted, az önkormányzati tanácsosi tagságod?

– A fúvóspróbák szerencsére éjjel vannak. Az hobbi, szeretem, az is a részem. Szeretek és akarok tenni a közért. Nem vagyok tagja az önkéntes tűzoltócsapatnak, de engem is ugyanúgy értesítenek, mint a tagokat a tűzriasztásokról. Az utóbbi négy-öt évben nem volt eset, hogy ott ne lettem volna. De tudod hogy van? Akárhogy csinálod, úgy is van olyan, akinek nem tetszik.

– Én mindenképp gratulálok mindehhez!

Az interjút Barabás Zsófia készítette