„Sose törekedtem arra, hogy eladható legyek” – beszélgetés Demény Balázs zongoraművésszel
Demény Balázs zongoraművész édesanyja, Asztalos Ildikó révén, remetei származású. Szívesen emlékszik a nagyszüleinél (dr. Asztalos László és Etelka) töltött szép vakációkra és az élményekkel teli ünnepekre. Demény Balázs számára, amint egy interjúban nyilatkozta, Gyergyóremete „egy örök zarándokhely”.
A gyergyóremetei Zongora-avató Fesztiválon (okt.6-7.) két este is koncertet adott a helyi közönségnek. Ez alkalommal beszélgettünk vele.
Demény Balázs a fiatal zongoraművész nemzedék egyik kiemelkedő tehetségének számít. 1989-ben született Kolozsváron. Zongoratanulmányait Buzás Pál növendékeként szülővárosában kezdte, majd 2004-től a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban Eckhardt Gábor tanítványa. 2009 szeptemberétől, Kemenes András zongoraosztályában a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója, 2011 októberétől Erasmus ösztöndíjjal a berlini „Hanns Eisler” Hochschule für Musik diákja, majd az Universität der Künste-n végzett prof. Száva György és prof. Pascal Devoyon növendéke. Kitüntetéses diplomájának megszerzése után első helyen jutott be a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem doktori iskolájába, ahol jelenleg másodéves.
Barabás Zsófia: – Olyan családban nőttél fél, ahol akarva-akaratlanul kapcsolatba kerültél a zenével. Ez hogyan hatott rád?
Demény Balázs – Édesapám zeneszerző, zongorista, karmester, nagymamám népdalgyűjtő, kiváló zenetanár volt. De ők egyáltalán nem kényszerítettek erre a pályára. Akkor természetesnek tűnt, hogy 7 évesen én is elkezdek valamilyen hangszeren játszani, mint minden „rendes” ember. És egyáltalán nem születtem „csodagyerekként”, úgy érzem, hogy mindenen keresztülmentem, ami ezzel a pályával jár. Pontosan emlékszem, amikor édesapám egyszer megkérdezte 9 éves koromban, hogy biztosan zenész akarok-e lenni, mert ha nem, az sem baj, nyugodtan focizhatunk is, de ezt el kellene dönteni. Jófiúsan rávágtam, hogy igen, persze, zenész akarok lenni!
Nagyon sokat köszönhetek az otthonról hozottaknak, egyfajta igényt ébresztettek fel bennem, ami talán a zenei nevelés (de nemcsak!) egyik legfontosabbika. Bármennyire is lassú voltam és közönyös, valamiért egész fiatalkoromban hittem abban, hogy egyszer csak „összeszedem” magam, és tényleg zongorista leszek. Persze egyáltalán nem sejtettem, hogy ez mit is jelent, inkább egy álom volt, ami csak hömpölygött a lelki szemeim előtt.
– Egyértelmű volt számodra, hogy zongorázni fogsz?
– Ezt fiatalon el kell dönteni. Ez a pálya már annyira túltelített, hogy ha az ember elkezd egy hangszeren játszani, akkor már nincs idő váltásra, amennyiben ezt hivatásként szeretné űzni. Most, hogy volt ez a konferencia, és elhangzott, hogy a zenét mindenkinek oktatni kell, én is annak a pártján vagyok, hogy a zenét olyanoknak is tanítani kell, akik nem készülnek feltétlenül hivatásos pályára. A zenének rengeteg pozitív hatása van a személyiségünkre. Egy sor kognitív folyamatot elindít – megtanít polifonul, párhuzamosan gondolkodni és nagyon sok készséget fejleszt. Van egyébként egy érdekes kísérlet a ’30-as évekből, amikor két hasonló képességű gyermekekből álló osztályt indítottak el, ahol az egyikük rendszeresen tanult zenélni délutánonként, a másik pedig nem. Egy év elteltével azoknak a tanulóknak, akik zenét tanultak, a zenei foglalkozás időigényességének ellenére, sokkal jobb tanulmányi eredményeik voltak, minden téren.
– A klasszikus és a népzene két külön irány. Te az előzőt választottad. Ebben az általad választott hangszer volt a döntő?
– Nem, ez inkább belső késztetésnek érzem. Azon nem gondolkodtam igazán soha, hogy lehet, hogy más műfajban kellene zenélni. Egészen fiatalon szerettem már a klasszikus zenét és a zongorát is. Persze a népzene sem állt tőlem távol nagymamám révén, aki népzenegyűjtő volt. De úgy gondolom, hogy ebben is nagyon sokat lehet fejleszteni egy fiatalt. Nem lehet azt mondani, hogy ha egy gyereket nem érdekel a klasszikus zene, akkor azt nem kell erőltetni. A nevelésnek igenis van egy folyamata, és ez így van a zenével is – meg kell tanulni hallgatni azt. De ahogy visszaemlékszem, az első dal, amit lepötyögtem zongorán az pont egy népdal volt.
– Meglátásod szerint a te eddigi sikereid, eredményeid mennyire köszönhetőek a genetikai örökségednek és mennyire a szorgalmadnak?
– Azt gondolom, hogy a siker, az eredmény az nagyon relatív fogalmak és, hogy ez a szakma egy nagyon dolgos szakma. Nagy zongoristák mondták, hogy 99% munka és 1% tehetség. Szóval munka nélkül nincs eredmény sem. De én úgy gondolom, hogy ez a munka szó sem igazán találó. Inkább az érdeklődés az, ami az embert vezeti. Az a fajta érdeklődés, amikor az ember felfedez valamit, vagy megért valamit, nyilván munkával jár, de amikor az ember érzi, érti, hogy valami megszületik, akkor rendkívül felemelő. Persze a folyamatot is lehet, sőt kell szeretni. Ez egy fajta felfedező út.
– A zenélés a munkád, a hobbid,…? Mit jelent számodra?
– Kocsis Zoltán mondta, hogy a gyakorlás nem egy aktivitás, hanem egy életforma. Nem azért ülök le gyakorolni, mert kell, hanem azért, mert érzem, hogy van bennem egy késztetés arra, hogy valamit megformáljak, elmondjak. Amellett, hogy a zene életem szerves része, azt hiszem, hogy a zene folyamatosan nevel, gondolkodni, érezni, érteni tanít minden nap.
– Mi visz előre, hogy haladj ezen az úton?
– Kételyek mindig vannak. Nap, mint nap megküzdök saját magammal, elbizonytalanodok. Egy olyan koncert, amelyen érzem, hogy a közönség reagál, vagy meg tudok fogalmazni egy művet úgy, ahogyan azt a saját elképzelésem diktálja, az nagyon felemelő tud lenni. Egy szakmai tekintélytől egy-egy elismerő szó, ugyancsak. Úgy emlékszem, hogy volt egy pár ilyen koncert (nem sok) az életemben, amikor éreztem, hogy ez esetleg sikerült: ezekért (is) kétségtelenül érdemes ezt a hivatást választani.
– A te „civil” éned, Demény Balázs – a magánember és Demény Balázs – a zongorista, a színpadon, hogyan találkoznak?
– Azt hiszem, hogy igyekszem a kettőt egymáshoz közelíteni. Nem lehet az ember úgy hiteles előadó, hogy nem saját magát prezentálja. Ezért ezt a kettőt tehát nem tudnám szétválasztani. Ha van egy ars poetica, amit én magaménak gondolok, akkor az az őszinteség.
– Mivel telik egy átlagos napod?
– Gyakorlással.
– Ezt hogy elképzeljük el?
– Van otthon egy zongorám, de az nem olyan jó… Általában bemegyek az egyetemre, gyakorolok három-négy órát, aztán hazamegyek, ebédelek, lepihenek és este még egy adag gyakorlás következik. A doktorálás persze hozott újabb feladatokat is, hiszen kutatok is. A témám Veress Sándor, kolozsvári zeneszerzőhöz kötődik, aki többek között Bartók tanítványa volt és Svájcba emigrált. Szerintem Erdély nagyon büszke lehetne rá, mégis méltánytalanul elfeledett itthon. Úgy gondolom, hogy ez egy nagy felfedezése lehetne Erdélynek, ha meg lehetne ismertetni a közönséggel. Bartók után nehéz volt a magyar zeneszerzőknek magukra találniuk. Nem volt könnyű kilépni a Bartók-iskolából, és Veress Sándor egy nagy lépést tett ebbe az irányba. Ez a fajta útkeresés, az ő művészi mentalitása példaértékű számomra. Az emberi miértekre keresi a választ, zenei gesztusai megfoghatatlan frissességgel, őszinteséggel születnek meg. Másolni mindenki tud – jobban vagy kevésbé jól -, de nem lehet egy életen keresztül másolni.
– Ha már itt tartunk – komponáltál-e te magad zenét?
– Nincsen sajnos bennem ilyen törekvés, amit néha bánok is, mert biztos, a zeneszerzés a valódi felfedezőút. Fiatalon komponáltam, de bevallom, hogy inkább édesapám unszolására, mint saját késztetésre. Egyelőre tehát nem érzem, hogy hiányozna az életemből, de nem szeretnék kategorikusan elzárkózni előle.
– Látva a koncerteden, hogy kívülről, azaz kotta nélkül milyen hosszú műveket játszol, kérdezem, hogy mi az a szint, amikor már megtanulod és fejből játszol el művet?
– Ez egy érdekes probléma. Ma már a klasszikus előadók nagyrésze mindent kívülről játszik. Ez inkább egy trend és hozzátartozik az ún. koncert mutatványhoz, ami behálózta az egész világot. De ugyanakkor ezt inkább úgy kell elképzelni, hogy mialatt megismerek egy művet, akarva-akaratlanul kívülről fogom tudni. Természetesen a kamarazenét mindig kottából játszom én is, mivel így könnyebben tudjuk a kamarapartnerünket követni.
– Hány darabot tudsz kívülről?
– Ezt nem tudom megmondani. Van egy repertoár listám, amit igyekszek folyamatosan bővíteni.
– Tanítóként tapasztalom, hogy mennyire másként hat a gyerekeknél a szabadon, ha úgy tetszik fejből elmondott mese, mint a felolvasott. Ebben a műfajban is így van?
– Teljes mértékben. A kottából történő szabad játszás a nagy előadók egyik ismérve, gondoljunk csak Richterre. Felolvasni úgy valamit, mintha az abban a pillanatban születne meg, az nagyon nehéz. Ez egy furcsa paradox, amit az ember akkor tapasztal meg, ha egyszer kipróbálja.
– A remetei közönség számára, saját tapasztalatomból is kiindulva, mankó volt az a néhány mondat, amivel felvezetted az egyes darabokat…
– Bevallom őszintén, én nem tartok gyakran előadást. Nehéz az a műfaj, amikor az ember beszél és hirtelen vált, azaz játszani kezd. Ezt a váltást megtanulni számomra még egy feladat, viszont azért választottuk ezt a formát, mert úgy éreztük, hogy ez szükséges. A klasszikus zenei közönség egyre csak fogyatkozik, és úgy érzem, hogy ezzel is muszáj visszahozni a közönséget, különben elapad.
– Milyen érzés volt elsőként játszani ezen az új hangszeren?
– Szívből örültem, hogy ez összejött Laczkó-Albert Elemér polgármester úr álma szerint, és nagy megtiszteltetés számomra, hogy engem kértek fel erre a feladatra. Nagy lépésnek tartom, hogy elsőként a régióban Remetén tudtak venni egy ilyen jó hangszert. Most már szó szerint is a jövő zenéje, hogy itt mi lesz. A kapu nyitva áll – lehet még komolyabb koncertsorozatokat szervezni, pénzt pályázni hozzá, meghívni nagy előadókat, esetleg zenei versenyt is rendezhetne. Ez a hír pillanatok alatt be fogja járni az egész környéket.
– Mégis, ilyenkor hogy éled meg, hogy nem az általad megszokott hangszeren játszol?
– Ez a szakma velejárója. Ez egy alkalmazkodás és kihívás minden alkalommal. Egy zongoristának ez különösen nehéz, hisz a hangszer mérete miatt azt nem vihetjük magunkkal, és adott esetben egy rossz hangszeren is játszani kell. Nem azt fogják utólag mondani, hogy milyen rossz volt a hangszer, hanem, hogy milyen volt az előadás.
– Tetszik ahogyan fogalmaztál – a jövő zenéje… Koncert után örömmel szemléltem, hogy a községből volt, aki megszólaltassa a zongorát. Mivel buzdítanád azokat a fiatalokat, akik ezt az utat választják?
– Merjék szeretni a zenét! Ez az érdeklődés meghozza a gyümölcsét. Ezt persze nehéz elmondani egy gyereknek – így inkább arra biztatnám őket, hogy nyissák ki a szívüket, hallgassanak zenét. Én nem találkoztam olyan emberrel, aki nem szeretné valamilyen szinten a zenét. Hogyha még nem is szereti a klasszikus zenét, de fogékony a könnyű zenére, akkor azt jelenti, hogy van egyfajta harmóniaérzéke, ami lehet kiaknázatlan, de kellő útmutatással lehet, és érdemes ezzel foglalkozni.
– Milyen jövőbeni céljaid, terveid vannak?
– Mivel ebben a szakmában sosem lehet igazán megérkezésről beszélni, ezért a célokat is nagyon nehéz megfogalmazni. Fejlesztem magam, tágítom zenei horizontom, és aztán meglátjuk mi lesz. Szeretnék koncertezni, szeretek tanítani is. Legközelebb Kolozsváron játszom ugyancsak a Romániai Magyar Zenetársaság által szervezett, Erdélyi Zenei Napokon a Ligeti és Brahms kürttriókat, majd nagy örömömre Csíkszeredában fogok mesterkurzust tartani, közben Toulous-ban, Franciaországban lesz még egy szólóestem, és persze még sok minden más.
– Ehhez kívánok számodra sok sikert!
Keresés