A karácsonyi ünnepkörben telt házas koncertet adott a gyergyói No Sugar együttes, élén György (Portik-Hegyi) Líviával (23) , a zenekar remetei énekesével. Ez alkalomból, de nem csak erről beszélgettünk vele.

B.Zs. – Zenei tehetségeddel viszonylag korán kiemelkedtél a község fiataljai közül, ami sok minden újat, szokatlant adott számodra.  Ez hogyan alakított téged – mi az, ami igazán fontos számodra?

György (Portik-Hegyi) Lívia – Úgy gondolom, hogy az életemben az első helyen a zene áll. Ez a legfontosabb számomra. Ugyanakkor fontos a családom, a barátaim, szeretek időt fordítani rájuk, a szabadidőmet leginkább velük töltöm el.

– Mikor figyeltek fel a zenei képességedre és hogyan találtál rá a zenére?

– Ez talán még ovis koromban kezdődött, amikor Mezei Magdolna tanító nénihez jártam táncolni a templomtéri iskolába. Ott éreztem rá igazán a zene ízére.  I-IV osztályos koromban szívesen eljártam a néptánc és moderntánc foglalkozásokra. Ekkor lett nyilvánvaló, hogy van zenei adottságom. Ötödik osztályt már a gyergyói Vaskertes iskolába kezdtem, a zene osztályban. Zongorázni, hegedülni, majd gitározni tanultam.

A helyzet furcsasága, hogy én nem akartam énekesnő lenni, a tánc, a mozgás mindig jobban vonzott. VII – VIII-os lehettem, amikor a Salamon Ernő Elméleti Líceumban volt egy tehetségkutató, akkor énekeltem először közönség előtt. Ugyan nem sikerült jól, nem nyertem semmit, mégis ez volt az első ilyen élményem. Ezután kerestek meg a régi zenekaromból a srácok, hogy próbáljuk meg együtt a zenélést. Ennek folytán úgy éreztem, hogy ez irányba is kellene képezzem magam, és így a középiskolát Székelyudvarhelyen bel-canto osztályban végeztem. Sok énektechnikai dolgot tanultam ott, aminek most hasznát veszem. Akkor talán annyira nem tetszett, most viszont belátom, hogy nagyon jó dolog, hogy ezt megtanultam.

– A zenei életből több olyan példát is felhozhatnánk, akinek nincs szakképzettsége, mégis zenei pályán van. Szerinted mennyire fontos tanulni is a zenét?

– Vannak olyan szerencsés emberek, akik zsigerből leénekelik a csillagos eget is, én nem tartozom ezek közé. Úgy gondolom, hogy azóta a bizonyos első éneklés óta én nagyon sokat fejlődtem, tényleg kellett ehhez a suli, a sok tanulás, gyakorlás, a tapasztalat, a kihívás.

– Műfajilag hogyan határolod be magad? Mi az, ami közel áll hozzád, ami a véredből, a szívedből jön?

– A pop-rock, amit úgy igazából szeretek énekelni, emellett meg musical rajongó is vagyok. Nagyon szeretem hallgatni és énekelni a musical dalokat.

– Kik a példáképeid a zenében? 

– Janza Kata, Dolhai Attila, Szabó P. Szilveszter vagy Vágó Zsuzsi. Rájuk úgy tekintek, mint, akik mindenhol meg tudják állni a helyüket. A külföldi előadók közül Lady Gagát szeretem, de nem azért, amiért őt úgymond eladják, hanem a zenei tudásáért, tehetségéért.

– Új fejezetet kezdtél a zenei pályádon, amióta a No Sugar zenekar tagja vagy. Hogy emlékszel erre a találkozásra?

– Két éve történt. Épp egy olyan időszakban voltam, amikor az akkori zenekarommal a lemondás szélén álltam. Fel akartam hagyni a zenéléssel. Úgy éreztem, hogy egyedül nem tudom a hátamon vinni az egészet. Egyformán kellene akarjuk, ahhoz, hogy jól működjön. Másrészről meg ez sok szempontból hálátlan szakma – rengeteg időt, energiát és pénzt igényel. Amíg másnak megvan a 8 órás munkaideje és hó végén megkapja a fizetését, addig nekem semmi nem volt kiszámítható. A páromtól viszont sok biztatást kaptam, hogy ne adjam fel (ő nagyon pozitív kisugárzású ember). Nos, ebben az időszakban kért meg a No Sugar dobosa, hogy menjek el egy próbára. Bár előre ódzkodtam ettől, végül mégis elmentem. Ezt még egy követte, majd még egy és valahogy itt ragadtam.

– Te hogyan élted meg, hogy része lettél a csapatnak?

– Megtiszteltetésként, hiszen én még talán hátul gombolós gatyában jártam, és ők már akkor zenéltek, sok tapasztalattal, munkával a hátuk mögött. Soha nem is gondoltam, hogy egyszer velük fogok zenélni.

– Utalsz a korkülönbségre. Ez miként hat a közös munkátokra?

– Semmiképp nem akadályoz bennünket ez. Én energikusabb vagyok, ők érettebbek, tapasztaltabbak. Így tudunk egy jó csapat lenni.

– Hogy kezeled azt, hogy ennyi férfi van körülötted?

– Amikor elkezdtem zenélni, az akkori csapattal, mi egy baráti társaság voltunk, ugyanilyen felállásban, és már ehhez hozzászoktam. Most meg teljesen az elején kezdtük.  Képletesen mondva, ők egy nevet kellett megtanuljanak, én négyet. Meg kellett ismerni egymást, össze kellett szoknunk. A próbák alatt, a koncertezéskor előjön mindannyiunkból a fáradtság, a türelmetlenség, ezt a helyén kell kezeljük.

– Javíts ki kérlek, ha rosszul gondolom, de bár a fiúk jó zenészek, jól zenélnek, mégis tőled, a te megjelenésedtől függ leginkább egy koncert sikere…

– Meg kell felelni – ez egy nagy felelősség. Ha fiúk tévednek, azt a közönség nem igazán veszi észre, de ha én butaságot mondok, arra rögtön felfigyelnek. Pontosan emiatt van az, hogy én mindig jobban izgulok. Úgy gondolom, hogy sokat fejlődtem ebben és idővel, rutinnal méginkább meg tudok birkózni ezzel az érzéssel. De a társaim soha nem szoktak lekapni az esetleges bakik miatt. Az az igazság, hogy nagyon nehezemre esik beszélni két dal között. Én nem a szavaimmal akarom megmozgatni a közönséget, hanem azzal, amit és ahogyan éneklek. Mégis meg kell szólalni, ez elvárás a közönség részéről. Amikor ülős koncert van, ahogyan az itthoni is volt, akkor még nehezebb dolgom van. Ekkor senki sincs berúgva két sör után, hanem figyelnek arra, hogy mit mondok, teszek a színpadon. Döntő az is, hogy kinek játszunk. Volt olyan koncertünk, ahol csettintésre mozgatható közönség volt, akkor nekem is könnyebb.

– Említetted az itthoni karácsonyi fellépésetek. Teltházas közönség volt rátok kíváncsi. Számodra ez milyen élmény volt?

– Felemelő érzés volt, bár itthon mindig a legnehezebb fellépni. Bennem van egy nagy adag megfelelési kényszer. A falunapokon is zenéltünk, akkor is  nehéz volt felszabadulni. Úgy élem meg, hogy ha máshol zenélünk, nem tudnak megbélyegezni, de itthon találkozunk az emberekkel az utcán… szóval nem olyan egyszerű ez. Egy jó tíz percig rettentően gyomoridegem van, aztán meg felfedezem az ismerős arcokat, a biztató tekinteteket és megy minden magától.

– A 2017-es év sok új élményt, változást hozott a zenekar életében, de a te személyes életedben is…

– A legfontosabb, hogy férjhez mentem…

– Talán merészet kérdezek – de a te helyzetedben egy férj, gyerekek nem akadály abban, amit csinálsz?

– Akár lehetne, de mi a férjemmel úgy gondolom, hogy tudunk kompromisszumot kötni, és kezelni ezt a dolgot, és bízom benne, hogy akkor fog ez így is működni. Amikor még csak ismerkedtünk, akkor meg tudtam magamnak engedni azt, hogy a zene volt hamarabb, nekem az a fontosabb. Mindig azt vallottam, hogy szerelmes még lehetek, de karriert csak egyszer építek. Persze most házasként teljesen másképp gondolom. De ezt azóta sokszor átbeszéltük. Ő is megérti, hogy nekem ez az életem, én erre szántam rá minden időmet. Lehet, hogy ha most elhagynám a család kedvéért, két-három éven belül nagyon nagy hiányérzetem lesz.

– A férjed milyen kapcsolatban van a zenével?

– Hallgatólagos viszonyban, és talán ez így van jól. Szerintem egy zenész egy családban bőven elég! Mindennél fontosabb, hogy mindketten ki tudjunk teljesedni abban, amivel foglalkozunk. Ő is szereti a munkáját, élvezi, amit csinál, én is. Ez a legfontosabb.

– A nyáron viszont azt is láttam, hogy besegítesz a férjednek a kertészkedésben…

– Szoktam, persze! Szabadidőmben szívesen segítek neki, így legalább több időt tudunk ketten együtt lenni. Egyébként sem félek a munkától, sokféle munkát elvégeztem már. A dolog nyitja nem az, hogy mit, hanem, hogy mennyi ideig kell valamit csináljak.

– A szüleid hogyan vélekednek a zenei pályádról? 

– Soha nem szóltak bele. Tőlük azt hallottam mindig, hogy támogatnak az elhatározásaimban. És ez jó is így, hiszen nem tudok felróni nekik semmit. Próbáltak segíteni, amiben csak tudtak, rengeteget aggódtak. Most már ők is látják az eredményt, büszkék rám.

– Hogy tekintesz a barátaidra?

– Ezek a kapcsolatok, a barátok, a család számomra a megtartó erő. Velük igazán önmagam lehetek. Mindegy milyen ruha van rajtam, mennyi pénz van a pénztárcámban. Azt gondolom, ha nincsenek barátaink, akkor elfelejtjük kik is vagyunk.

– A zenélést többször is úgy említetted, mint munka, vagy megélhetési forrás. Ez az A variáns az életedben. Mi a B?

– Nincs. Ezért van az, hogy mindent egy lapra tettem fel, mert ezt szeretem csinálni. Nyolc évet tanultam zenét, nem is értek semmi máshoz. Ez az egyetlen variáció, nem is tudom, hogyha nem lenne, mihez kezdenék.

– Mennyi idődet veszi fel a zenélés?

– A téli időszakot, amikor nincs koncertszezon, maximálisan kitöltjük próbával. A főhadiszállásunk Gyergyószentmiklóson van. Ez idő tájt egy hétből legalább öt napot próbálunk. Egy repertoárt megcsinálunk, és nyáron ezt visszük mindenhová.

– Többnyire itthoni közönségnek játszotok, viszont volt már külföldi fellépésetek is. Milyen volt a fogadtatás?

– Igen, volt. A Cseh Tamás Programnak sok mindent köszönhetünk. A magyar állam által meghirdetett pályázaton nyertünk kétmillió forintot, amelyet arra fordítottunk, hogy klipet forgattunk, lemezt vettünk fel és promováltuk. Ez irányította ránk a közönség figyelmét és ennek örülünk. Azt tapasztaltam, hogy a külföldi közönség sokkal kíváncsibb, nyitottabb az újra, mint itthon. Mi mindenképp azon vagyunk, hogy belopjuk magunkat a közönség szívébe.

– Hogy látod magad öt év múlva?

– Nagyon csalóka. Már gyereket is szeretnék. Szeretném, ha megmaradnánk a zenekarral, megjelenne négy –öt lemezünk, folyamatos koncertjeink lennének. Semmiképp sem szeretnénk elmenni innen, még csak nagyobb városba költözni sem. Az utazást meg lehet oldani, és végső soron mindannyian szeretjük itthon.

– Ehhez kívánunk számodra kitartást, sok szép zenei élményt!

– Köszönöm!

Az interjút Barabás Zsófia készítette