A gyergyóremetei születésű Puskás László 2012-ben végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakán, azóta a Csíki Játékszín társulatának tagja. Legutóbb szeptember elején a Szemenszedett igazság című bűnügyi komédiában játszott a remetei színpadon. Ennek apropóján készült az alábbi interjú.

Puskás Lászlót a színészi pálya velejáróiról kérdeztük. 

– Életünket meghatározó lépés lehorgonyozni egy szakma mellett. Mesélnél arról, amikor a színész-mesterség mellett döntöttél? Mikor ért meg benned az elhatározás?

– A mai napig sem jöttem rá, hogy hogyan jött ez nekem. Ha hiszünk az elrendelésben, akkor talán annak tulajdonítom. Az első egyetem, amit elkezdtem egy kicsit másabb volt a mostani szakmámnál.  2006-ban a Sapientia egyetemi hallgatója lettem Marosvásárhelyen, informatika szakon. Ezt fél év múlva otthagytam, majd több egyetemre is beadtam papírjaimat a következő tanévben, többek között Kolozsvárra és Marosvásárhelyre. Az utolsó ezek között a színész szak volt, ahová felvételizni kellett. Jó két hét alatt felkészültem (köszönet ezúton is Pál Emőkének a versekért), és bejutottam. Először el sem hittem. Aztán elkezdődött az első év, lassan betörtek a szakma irányába, sokszor éjszaka is próbáltunk egy-egy vizsgára, nagyon lelkesek voltunk, elszántak.

Mire befejeztük észre sem vettük, hogy megtanítottak kicsit szebben beszélni, énekelni. Elröpült az idő.Visszatérve a kérdésre, kezdetben  nem akartam színész lenni, majd a Jóisten erre vezérelt. Hálás vagyok ezért. Különösen szüleimnek tartozom köszönettel, mert a színészi pályát is támogatták, jóllehet először furcsállották, visszakoztak, majd  belátták, hogy ez az út vezet valahová.

– Milyennek láttad ezt a szakmát akkor és milyennek véled most?

– Akkorjában kívülről nagyon vonzó volt az egész, az  sem érdekelt miből fogunk megélni – mormoltuk magunkban főiskolásként -, csak a „pálya” volt előttünk. Aztán mikor kenyérbe kellett állni rájöttünk, hogy a művészeten és a küldetésen kívül vannak még fontos dolgok. Szerencsére a legtöbb színház ad lakást vagy lakástámogatást, melyből a lakbérre futja. Most amúgy belülről ugyanolyan erősnek élem meg az egészet, minden bemutató izgalom és minden előadás fontos.  Legfennebb a rutin, amely idővel kialakul bennünk akadályozza meg a pillanat művészetét igazán megélni, viszont ugyanez segít biztonságot adni. Az hogy tudod megvan a megfelelő technikád a játszáshoz, nyugalommal, biztonsággal tölt el.

– Hogyan kötöttél ki a Csíki Játékszínnél?

– Akkor elég bizonytalan volt a helyzet munkahelyek szempontjából. Nem jöttek el az igazgatók a főiskolára új színészeket válogatni, mint ahogyan az régen szokás volt. Nekünk kellett megindulni. Végzős voltam épp, amikor Parászka Miklóst megkérdeztem az egyetemen – ő akkor ott tanított -, hogy felvenne-e Csíkba. Azt mondta beszéljük meg ezt holnap egy kávé mellett. Megbeszéltük, felvett. Azután kaptam pár ajánlatot Váradra és Szatmárra, utóbbi helyen épp nagy változások történtek és nagyon bíztattak párunkat, hogy menjünk oda. Nem mertük a bizonytalant bevállalni, mint kiderült jól döntöttünk. Ezelőtt két évvel a marosvásárhelyi színháznál megürült öt színész poszt. Ilyen tízévente történik. Rám is gondoltak. Nagyon nehezen, de nemet mondtam, és nem bántam  meg hál’Istennek. Nagyon emberközpontú ez a színház, és azt hiszem ez Erdély-szerte kuriózum. Figyelnek ránk.

– Színészként miben látod az erősséged?

– A komoly darabokat jobban szeretem. Kell persze a fellazulás, kell a nevetés, a komédia, de a drámai vonalon jobban szeretek manőverezni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a humor messze áll tőlem. Nem. De úgy gondolom az embereknek szükségük van az azonosulásra, szüksége van a tanulságokat felmutató darabokra. Most azt kérdeznék: a komédiából nem lehet tanulni? De igen. Viszont a daraboknak közvetíteniük kell vagy kellene egyfajta mondanivalót, ami nem pusztán a szöveg helyes elmondása. Erre ma már nem sok idő van. Egy rendező legtöbbször egy hónapot tartózkodik az adott városban az adott színháznál, hogy megrendezzen egy darabot, melyet rábízott az igazgató vagy ő választott. Nagyon összetett a dolog, hogy mit akar mondani a darabon keresztül a rendező vagy akar-e mondani valamit egyáltalán, mit akarunk mi egyénenként.

Csíkszeredát például szakmai körökben úgy tartják számon, mint aki népszínházi darabokat játszik és operettet. Ez nem igaz ebben a formában, mert játszunk mi komoly és igazán művészi darabokat is, viszont az nem kerül fesztiválprogramba vagy turnéra. Magyarországon például, ha színházi fesztiválra megyünk mindig elmondom az érdeklődőnek (Budapest, Kisvárda), hogy sokrétű munka folyik színházunkban, és nem csak az operettet ismerjük.

– Milyen karaktert játszol a legszívesebben?

– Talán a jól megírt mellékszerepeket szeretem a legjobban, melyek kicsit líraiak, akár. De igazából mindegy, csak más legyen, mint én amilyen vagyok. Az a kihívás.

– Mi jelent ezenkívül még kihívást a munkádban?

– Minden szöveg, amelyet az első próbán olvasunk kihívás. De azt hiszem, hogy a találkozások a színpadon, mármint a karakterek találkozása és magának a karakternek a megformálása is nagy kihívás. Ezen kívül speciális a helyzetem mert a remetei kiszállásainkat úgy élem meg, mint egy második bemutatót, sokkal jobban izgulok, mégiscsak itthon vagyok. Nagyon jó érzés itthon játszani, ez a legnagyobb kihívás.

– A szeptemberben Gyergyóremetén bemutatott darabban – Szemenszedett igazság – főszerepben játszottál, mint ahogy több más alkalommal is. Érzed-e a remetei közönség külön-szeretetét? 

– Igen, érzem a közönség különb odafigyelését. Nagyon jól esik. A tapsrendnél sokszor el is érzékenyülök, bár nem nagyon szeretem kimutatni a kollegáimra való tekintettel. Néha jön, hogy integessek szüleimnek. Remetén, amint már említettem különös az érzés, a fogadtatás. S mivel kicsit lokálpatrióta is vagyok, büszkeséggel tölt el, hogy e falu szülöttje lehetek.

Ebben az előadásban, amely szeptemberben műsorra került Remetén, érdekesen érzem magam. Szeretem, mert jól megmondja Müller Péter, hogy milyen is az ember. Megmondja a szöveggel és mi hozzátesszük a játékunkat. Amikor elolvastam a szereposztást nem nagyon akartam hinni, hogy én játszom a bírót, de aztán rájöttem, hogy bízik az igazgató bennem, aki a darab rendezője is  egyben.

Őszintén szólva, az olyan munkafolyamatok érdekelnek, ahol a rendező belénk látja az adott karaktert és ránk bízza a karakterformálás bizonyos részeit. Ott, ahol az egész darab megvan már a rendező fejében az nekünk nem élvezet, az végrehajtás és nem művészet. Ha körbenéznénk az erdélyi színházakban rájönnénk hamar, hogy sok darab csak a felszínen csillog és sokkolni akarja a nézőt például a szexualitás, az erőszak és társadalomkritika eszközeivel. Ez unalmas szerintem és öncélú. Ritka az a rendező, aki nemesb gondolatokat is akar közölni, mint a fentiek. De azért nem mindenhol ilyen drasztikus a helyzet.

Szeretjük, ha a rendező belőlünk indul ki, kíváncsi ránk, és csak támpontokat ad a karakter megformálásához, nem pedig beállít a színpadon centire pontosan és megtervezi a gesztusainkat is. A másik véglet a művészszínház túlcsorduló erőltetése. Ismerek olyan színházakat, ahol a szakmának gyártanak „nagyon művészi”előadásokat azért, hogy a fesztiváldíjakat begyűjtsék. Mi, ha hívnak egy fesztiválra, általában versenyprogramon kívül megyünk. Úgy tartja igazgatónk, hogy a verseny nem a művészeknek való. Ebben van igazság, bár nem tagadjuk kollegáimmal néha ösztönözne egy-egy díj kül- vagy belföldön.

– Melyik volt eddig a kedvenc szereped a társulatnál vagy egyáltalán?

– Nemrég játszottuk az Éjjeli menedékhely című darabot, melyet a tavaly sok színház műsorra tűzött. Nálunk egy román rendező Victor Ioan Frunza rendezte, aki már rendszeresen visszajár rendezni Csíkba. Ebben egy alvilági csövest játszottam, aki szerelmes lesz egy lányba és rájön az élet fontos dolgaira, mulasztásaira. Talán ez volt a legkedvesebb szerep, melyre emlékezem.

– Mit csinálsz, amikor épp nem játszol?

– Rádiózom és lakodalmakba járok. Hogy jön ez a kettő össze? Valójában sehogy. Mindkettő Marosvásárhelyhez kötődik. Ott vettek fel a Marosvásárhelyi Rádióhoz, ahol a mai napig dolgozom, reklámokat, műsorfüggönyöket és hirdetéseket mondok fel Csíkból, amit elektronikusan továbbítok interneten. Szintén Vásárhelyen kértek fel az első lakodalom levezetésére is. Egy ditrói színésznő, aki akkor engem tanított B.Fülöp Erzsébet bízott meg egy lakodalom levezetésével Marosszentkirályon. Ennek már négy éve. Sosem gondoltam volna, hogy engem szombatonként úgy fognak hívni, hogy „gazduram”, vagy „vőfély úr”, netán „ceremóniamester”. Én egyiknek sem nevezném magam, egyszerűen levezetem az eseményt, vicc és fölösleges beszéd nélkül, néhány verssel, játékkal dúsítva. Talán az egyszerűség miatt hívnak el.

Ezen kívül biciklizni szeretek nagyon, amikor csak tehetjük kollegáimmal kisebb túrákat ejtünk Csíkszereda környékén.

– Hogyan képzeled az életed tíz év múlva? Milyen távlati terveid, céljaid vannak?

– Nincsenek eget rengető terveim. Szeretnék a színház mellett kitartani, ha ő is kitart mellettem. Igen szétszórt a programunk, reggel 10-től 2-ig és este 6-tól 9-ig dolgozunk, ha épp benne vagyunk az aktuális darabban, beleértve a szombatot és a vasárnapot is. Egyedül a hétfő szabad. Ilyenkor a hivatali ügyeket, számlákat rendezzük, pihenünk, hazautazunk.

A továbbiakban Csíkban tervezek maradni. Jól érzem magam ott. A párom is Csíkban van, aki szintén remetei. Ő külön áldás nekem. A közeljövőben a családalapítás a cél. Aztán Csíkban vagy valahol másutt telepedünk le, csak a Jóisten tudja, de Remetéhez remélhetőleg közel.

« Az interjút Barabás Zsófia készítette