Péter Róbert az idei év Pro Remete-díjasa 2009-től aktívan vesz részt a remetei idősek közösségének építésében. A Caritas keretében működő Családsegítő Szolgálat munkatársaként került kapcsolatba a községünkkel, amikor az nyugdíjas klub vezetésével bízták meg. Kitüntetésének apropóján beszélgettünk munkájáról, az idős generációt érintő kérdésekről.

– Akkoriban új munkaköri megbízásodból adódóan vetted át a remetei nyugdíjas klub – az idősek csoportjának vezetését. Hogyan álltál a kihívás elé?

– Féltem és óckodtam a feladattól, de végül csak eljöttem. Nem tudtam elképzelni, hogy valamikor idősekkel fogok tudni dolgozni. Volt nagytatám, nagymamám – értem őket, és érzem is a hasznosságát a nagyszülőknek. De nagyjából ennyi volt az élményem az idősekkel. De aztán az élet csiszol. Ki kellett lépnem a komfort zónámból. Nem tudtam elképzelni, hogy lehet egy rendezvényt levezetni, ahol többen vannak. És bizony belekerültem olyan helyzetbe, hogy 300 ember előtt három órát kézben kellett tartani. Örülök, hogy szakmámban dolgozhatok, de az is igaz, hogy ha csak egy területen dolgoznék, akkor megcsömörölnék tőle. Nekem jól jön, hogy serdülőkkel is foglalkozhatok időközönként.

– Fiatal férfiként hogyan találod meg a hangot az idősekkel, és a fiatalokkal – mert ilyen vonalon is kapcsolódsz Remetéhez?

– Könnyen le tudok menni a serdülők szintjére, és úgy kialakítani a kapcsolatot, hogy érezzék, hogy én vagyok a felnőtt, de mintha haver lennék és a határt betartva könnyebben megtalálom velük a szót. De a serdülők szétszednek, ha unnak valamit, ők kimutatják, ami bennük van.

Az idősekkel könnyebbnek tűnik. Ők olyan jól neveltek. Ha unják, akkor is végig hallgatnak. Velük közösséget próbálok építeni, nemcsak könyvekből inspirálódva, hanem jobban szeretek azzal foglalkozni, amit az élet hoz. Annyi éve vagyunk együtt, hogy már tudunk utalni dolgokra, mert történnek jelenségek. Nem csak véletlenül történik, hogy meghívjuk mondjuk az alfalvi idősek csoportját és vendégül fogadjuk őket. Egy ilyen találkozónak életszaga van – vállalások, befektetések, konfliktusok révén, de működik. Volt olyan alkalom, hogy példaértékű volt a vendégek fogadása, nem kellett különösebb külső segítség, hanem megszervezték magukat.

– Hogyan épülnek fel, miről szólnak ezek a találkozások?

– Ahhoz, hogy jobban megértsük az idősek csoportjának működését, a régi időkhöz kell kapcsolódjak. Valamikor egy idősnek fontos státusa volt a közösségben. A mi kultúrkörünkben is tisztelet övezte az öregeket. Egy öreg ember nem kellett már aktívan csináljon valamit ahhoz, hogy számítson az ő véleménye. Annyit tett, amennyit az ereje engedett. A nyugati világból beszivárgó értékek magukkal hozták azt is, hogy az időseknek már nincs igazán helyük a társadalmunkban. A világ úgy megváltozott, és olyan szinten változik, hogy már nem kérnek tanácsot az idősektől, már nem az ő tudásuk szerint működik a világ. És akkor kezdtek kisközösségbe tömörülni. (Igaz nem minden gyergyói településen volt ez így… )Ezeknek az alkalmaknak igazából az a céljuk, hogy olyan csoportot alakítsunk ki, ahol interakciók vannak az emberek között, és a tagok jól érzik magukat, és ez karbantartja őket lelkileg. A csoportmechanizmusok itt is elkezdenek működni, konfliktusok lesznek. Ez olyan, mint a Dallas sorozat – elkezdődik és nincs vége. Kérdés, hogy egy idő után már milyen témát lehet kitalálni? Hetedik éve milyen újjal lehet előhozakodni? Abból kell mindig kiindulnunk, ami van, ami foglalkoztatja őket.

– Most, a nyári szünet végén, egy szokásos csütörtöki találkozó után beszélgetünk. Miről szólt ez a találkozó?

– Igen, a nyári szabadságom után ez volt az első találkozásom a remetei idősek csoportjával. Ilyenkor általában mesélünk arról, hogy mi történt velünk. Ezen a találkozón ezt a részt kiugrottam, mert olyan volt a helyzet. Már szabadságom ideje alatt értesítettek, hogy többen is elhunytak. Most elcsendesültünk. Mély volt a találkozásunk. Halk beszéddel, képek kivetítésével emlékeztünk azokra, akik már nincsenek köztünk. És az ilyen helyzetek óhatatlanul előhozzák az olyan egzisztenciális lételméleti kérdéseket, mint a halál vagy a család, a boldogság… Ebben a korban már természetes az, hogy meghal valaki, de mégis érzékenyen érint. Attól vagyunk többek, mint egy banda, hogy törődünk egymással. Az itt maradottnak nagyon fontos, hogy ezáltal is érezze, hogy számít ezeknek az embereknek.

– Minderről úgy beszélsz, hogy látom benned az embert és a szakembert egyszerre…

– Nem tagadom, hogy én is kötődöm. Éveket vagyunk együtt és engem is megérint, ha valaki elmegy közülünk. Bár ebben a korban már természetes a halál, de itt is meglep egy ilyen eset. Egy ilyen szituációban például felvetődik a búcsúzás kérdése. És akkor megvizsgálhatjuk, hogy milyen sokszor búcsúzunk a mindennapokban. Ilyen helyzet, amikor például simán elköszönök egy két órás találkozó után, de más súlya van annak, ha egy szülő elköszön a Chicago-ban élő gyermekétől, vagy elköszönök, mert elmegyek innen, mert más munkaköröm lesz. Minél élesebb a helyzet, annál nehezebb a búcsú. Ekkor felvetődik a kérdés, hogy mitől lett jobb ember? Mivel járultak a többiek ehhez hozzá?

Vitalitás jellemzi a remetei idősek csoportját

– Talán túlságosan átbillentünk az elmúlás gondolatának irányába. Én szem- és fültanúja voltam olyan alkalmaknak, ahol úgy mulattak az idősek, hogy példát vehetnénk az életigenlésükről. 

–  Ez bennük van, ők nagyon tudnak örülni az életnek. Talán ez generációhoz kötött. Hozzák ezt magukkal. A munkás élet, a földdel való munka, amelytől kérges a kezük, adja ezt. Ez a generáció olyan értékeket képvisel, ami kihalóban van. Nem természetes ez, hogy minden idős ilyen lesz. Náluk például nem kérdés, hogy összeálljon egy csapat és főzzön falunapokkor. A városi idősekhez képest is egyszerűbbek, de lelkileg sokkal egészségesebbek.

– Kik azok az idősek, akik eljönnek ezekre a találkozásokra?

– Általában 20-30 között szoktunk lenni egy ilyen alkalmon. Van egy magcsoport, és folyamatosan bekapcsolódnak, de akár le is maradoznak. Az elszigeteltségtől, a kóros magánytól való egészséges félelem hozza ide őket. Mondjuk például már özvegy, szomszédolni nem akar, tele van fenntartásokkal, a kocsmába nem megy, és akkor eljön ide. És még ide is gátlással jönnek, mert meg kell harcoljanak az előítéletekkel. Leírják, megszólják őket a nagyközösségben, hogy nincs jobb dolguk, mint üldögélni. Az élmény azonban mindent felülmúl, hiszen ha valaki egy aktív közösségben él, akkor már nem érzi magát elszigetelve. A rendszeres találkozásra való várakozás, annak megélése ad egy értelmet a mindennapoknak.

– Miben látod a munkádnak az igazi felelősségét, feladatot?

– Huncut ez a dolog. Igazából akkor van ez ügyesen csinálva, ha önfenntartó lesz a csoport és függetlenítem a csoportot magamtól. Például most, hogy felmerült, hogy más munkaköröm lesz, akkor rögtön társult a félelem is, hogy akkor megszűnhet a csoport. Ezt művészet így megcsinálni!

De egyébként az igazi felelősségem abban látom, hogy katalizátorként fenntartsam a közösségi érzést. Ahogy örvénylik a csoport élete odafigyelek arra, hogy ne folyjon szét, mint egy áradat, hanem mederbe terelem és gondoskodom az egyenletes lefolyásáról. Például egy olyan kérdésen, hogy az özvegynek jobb-e vagy annak, aki eltűri az iszákos társát, akár össze is tudnak veszni. Itt nagyon ébernek kell lennem és belehelyeznem magam a helyzetükbe, kimondok olyan tabukat, amiket ők talán nem mernek. Tükröt kell tartanom eléjük.

– Mi jellemzi a remetei időseket?

– Minden településnek megvan a maga jellegzetessége, minden csoport más és más. Másként viszonyulnak, másként beszélnek az alfalviak, másként a remeteiek. De ez jól is esik. A remetei csoportnak erős vitalitása, húzóereje van, amire sokszor irigykedve is tekintenek a többiek. De ez most erre a csoportra, ezekre az emberekre jellemző, és akár változhat is.

– Váltást említettél. Beszélhetünk erről itt és most?

– Igen, természetesen. Ezt egyrészt hozza az élet. Mi egy szociális szolgáltatást végző szervezet vagyunk, törvényes előírásokhoz kell alkalmazkodnunk, ami most váltásra kényszerít. Elvállaltam próbaidőre a Családsegítő Szolgálat vezetését. Ennek a munkának is meg lesznek a maga nehézségei, de most ebben látok kihívást. Remetét megtartottam, mint egy kis szigetet, ahol felüdülhetek a más jellegű munka alól. Majd meglátjuk, hogy miként fér meg a kettő.

– Kívánom, hogy ez a lépésed, a további közösségért végzett munkád eredményes legyen, és még sokszor találkozzunk Remetén. Köszönöm a beszélgetést.

 – Én is köszönöm!

Lejegyezte Barabás Zsófia