A Képes Vagyok községi lap márciusi számának ARCkép rovatában jelent meg az alábbi interjú dr. Gyulai Anna ny. orvossal. A beszélgetés apropóját az adta, hogy Gyulai Anikó doktornő nemrégiben hivatalosan is elköszönt a Nők órája közösségétől, amelyet több éven keresztül vezetett.

Dr. Gyulai Anna Marosvásárhelyen született és végezte iskolai tanulmányait. Az orvosi egyetem befejezését követően második állomása Remete volt, ahol nemcsak szakmáját lelkiismeretesen gyakorló háziorvosként, hanem a közösségért tenni akaró személyként évekig dolgozott, és aktív részt vállalt a művelődési rendezvények szervezésében. A nevéhez, személyéhez fűződik a Nők órájának újraindítása. E közösség élén töltött éveiről, vitalitással teli életszemléletéről kérdeztük.

Barabás Zsófia – Hogyan emlékszik vissza az első napra, amikor fiatal orvosként Remetére érkezett?

Dr. Gyulai Anna – 1971. október 22-e volt. Emlékszem, hogy megérkeztem ide és Asztalos doktor úr fogadott, aki rögtön elkísért  Oláh Jóska polgármesterhez. Nagyon kedvesek voltak, és minden segítséget felajánlottak. Még olyan apróságokra is emlékszem, milyen ruha volt rajtam. Azt is tudom, hogy aznap, a helyi szülőotthonban, Isten nyugtassa Portik Gyuszi született, a Hadnagydombján.

Ezt megelőzően egy évet voltam Udvarhelyen meg Oklándon. Remetén minden teljesen ismeretlen volt számomra, hiszen sosem jártam errefele. Asztalos doktor úréknál laktam egy hetet, és aztán kaptam a tejporgyárnál egy tömbházlakrészt. Ott rendezkedtem be az itt lakásra.

– Milyenek voltak az első élményei az orvosi munkája kapcsán?

– Jól emlékszem, hogy az első páciensem egy kislány volt, Petréd (Ilyés) Zsuzsi – , akit fülfájással hozott az édesanyja. (Ma már ő maga is édesanya). Rögtön az elején be is dobtak a mély vízbe, hiszen Asztalos doktor úr szabadságra ment, úgyhogy még egy hónap sem telt el és én teljesen egyedül kellett megálljam a helyem. Pályakezdőként talán nem voltam teljes tudatában annak az óriási felelősségnek, amely akkor rám hárult.

Még egy mozzanat él bennem elevenen. Egy éjszaka Tolvajosba hívtak ki beteghez. Szekérrel mentünk, egy lámpa világította az utat. Én akkor elgondoltam, hogy édes Jóistenem, hova is kerültem?! Én itt biztosan nem fogok ülni! Ennek éppen 46 éve.

– Minek köszönhető, hogy végül itt maradt a községben – történetesen alakult így vagy egy tudatos döntés volt?

–  Az első években még megfordult a fejemben, hogy elmenjek. Nem azért, mert nem szerettem itt, hanem a családom részéről volt egy elvárás felém, hogy szakvizsgázzak. Akkor viszont elég szűkösek voltak a lehetőségek. A fizioterápia jöhetett volna szóba, de ahhoz Vásárhelyre kellett volna mennem és a lányom egészen kicsi volt, így hát nem tudtam volna megoldani az utazást. Fokozatosan az emberek részéről éreztem, hogy elfogadtak. Számomra nem lett volna elég, hogy dolgozom, hazamegyek, becsukom az ajtóm és kész. Igényem volt, hogy legyen kapcsolatom azokkal, akik között élek. Akkoriban nagyon sokat jártunk terepre, sok segítséget kaptam Csibi Magdi nénitől, az akkori védőnőtől. Házszám szerint tudtam, hogy ki hol lakott. Ezt egy városban nem tudtam volna elérni. A vásárhelyi barátnőmnek meséltem ezt, és ő nem hitte, hogy van ilyen. Persze ennek megvolt a nehézsége is, hiszen sokszor volt rá példa, hogy munkaidőn kívül is hívtak beteghez, és én a kicsi gyermekeimnek kerestem a segítő szomszédot, ahol elhagyhatom őket. De ez ezzel járt!

– Asztalos doktor úrral hogyan tudtak együtt dolgozni?

– Asztalos doktor urat abszolút tisztelet övezte. Ez hozta azt is, hogy aki vele volt, annak is megvolt a tekintélye. Most is vannak olyan idősek, akik kezicsókolommal köszöntenek. Mindannyiunknak megvannak a sajátos szokásai, de igyekeztem ezt mindig a helyén kezelni. Mi mindvégig jól ki tudtunk jönni, egységben voltunk. Úgy látom, hogy ezt vették át azok a kollegák is, akik utánunk jöttek, a mostani családorvosok és fogorvosok is.

– A doktornőt tevékeny, a közért tenni akaró és közösségét szerető emberként ismerjük. A kezdetekben mennyire sikerült bekapcsolódni a falu életébe?

– Az első években különösebb próbálkozás nem volt részemről. A munkám mellett a beilleszkedéssel voltam elfoglalva, családot alapítottunk, neveltem a gyerekeket. A községben a művelődési tevékenység nagyjából lekorlátozódott az iskolában működő színjátszó körre. Nem emlékszem vissza különösebb művelődési eseményre. Az akkor működő Nők óráján néhányszor részt vettem meghívottként. Tulajdonképpen a rendszerváltás után kapcsolódtam bele a tágabb értelemben vett közösségi életbe.

– Ekkortájt indította újra a Nők óráját…

– A gyerekeim már nagyobbak voltak, igényem is volt rá. Eleinte résztvevőként, majd aktív szervezőként is bekapcsolódtam a művelődési eseményekbe. (Marosvásárhelyen nevelkedtem, koncertre, színházba, egyetemre jártam. Ez volt számomra a természetes.) Ekkortájt jött a gondolat, hogy újra életre kellene kelteni a Nők óráját, melyet valamikor Füstös Rózsika néni vezetett, és ami nagyrészt kézimunkázásból állt. Ilyen szempontból kissé más irányt adtunk neki. Meghirdettük, és hívtuk az asszonyokat, nőket, hogy közösen előadásokat hallgassunk, különböző témában. Nagyon népes csoport gyűlt össze, több, mint 100-an voltak. Igyekeztem érdekes előadókat megszólítani – a legkülönbözőbb témákban, legyen az gyermekneveléssel, irodalommal kapcsolatos, az egyházi ünnepek alkalmával egyházi személyeket hívtunk meg, gyógynövényekkel kapcsolatos előadások voltak stb.

– Az évek során szoros kapcsolat alakult ki a budapesti Nők a XVIII. kerületért Alapítvánnyal (NATIK), élükön Mogyorósiné  dr. Pécsi Ildikóval. Ez hogyan alakult?Mit adott a remetei asszonyoknak?

– Egy gyergyói lapban velem készült egy interjú, hogy újraindítottuk a Nők óráját. A környéken mi voltunk az elsők ebben. Ez a cikk valahogyan eljutott hozzájuk és ők megkerestek minket. Első évben, amikor meghívtak magukhoz, akkor egy nagy autóbusszal utaztunk ki Budapestre, és ők ott ugyanannyian fogadtak bennünket, elszállásoltak. Személyes kapcsolatok alakultak ki, amelyek többé-kevésbé mindmáig élnek. Mi adtuk magunkat és ők ezt nagyon értékelték. Ők civil szervezetként működtek, karitatív tevékenységekkel, vásárokkal. Azóta is minden falunapra jönnek, nagyon ragaszkodnak. Nagyon sokat tanultunk tőlük.

– Mit ad a Nők órája közösség tagoknak és a nagy közösségnek?

– Mindenekelőtt az összetartozás érzését adja. A közösség tagjai tudnak egymásról, számon tartják egymás ünnepeit, bánatát. A beszélgetések során nagyon sok mindent megtudtam róluk, sokat tanultam tőlük. Azonban többször is tapasztaltam, hogy ez a közösség frusztrálva is érezte magát, hiszen kívülről érkeztek gúnyolódó visszajelzések is, miszerint lenézően tekintettek erre a csoportra. Szerencsére ennek a társaságnak van egy olyan magja, akit mindez nem tántorított el attól, hogy eljöjjön hétről-hétre az alkalmakra.

– Említette, hogy problémának látja, hogy nem sikerült új tagokat megszólítani, bevonni. Ennek mi lehetett az oka?

– Az eltelt évek alatt azt tapasztaltam, hogy a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, és ez nem csak a résztvevőkre, hanem az előadókra is vonatkozott. Amit én hiányoltam, hogy nem igazán tudtunk újabb embereket bevonni. Nem is föltétlenül csak a fiatalokra értem ezt, mind inkább a középkorúakra, akik sem itt, sem ott nem jelennek meg. Sokat gondolkodtam, hogy mi lehet ennek a  magyarázata. De úgy gondolom, hogy ez nemcsak ránk volt igaz. Ha kicsit körültekintünk ez általános jellemző – nagyjából minden művelődési eseményen ugyanazok a személyek vesznek részt.

– Milyen a mostani a közösség a kezdeti Nők órájához képest?

– Nem olyan népes, mint annak idején volt, viszont van egy erős mag, akinek megvan az igénye arra, hogy fejlődjön, többet kapjon, legyen szó az élet bármilyen területéről. Azt tapasztaltam, hogy ezek az asszonyok, nők elsősorban azért jönnek, mert kialakult bennük egy belső késztetés a tudás, tanulás iránt. Megszólíthatóak különböző eseményekkor, legyen szó adventi koszorú készítésről, könyvbemutatóról, falunapokról stb.  Az évek során már önszerveződővé váltak, hiszen a résztvevők is jöttek ötletekkel, javaslatokkal. Amikor jeleztem feléjük, hogy nem tudom folytatni ezt a munkát, akkor ők keresték meg Laczkó-Szentmiklósi Judit tanárnőt, hogy vállalja el a csoport irányítását. Jelzés értékű: ez közösség élni akar.

– Milyen kedves élmény idéződik fel Önben a Nők órájával kapcsolatban?

– Annyi év alatt sok előadáshoz fűződő élményem van, de a legmegrendítőbb az volt, amikor a tavaly abbahagytam a Nők óráján irányítását és a közösség, a Szent Mónika imacsoporttal együtt, anyagilag és erkölcsileg is támogatott. Ez a gesztus is ráerősített arra, hogy nem végeztem hiába ezt a munkát. A másik  meg egy friss élményem, amikor ünnepélyesen is megköszönték az eddigi munkámat. Nem vártam el, de meghatott, jól esett. Én akkor ígéretet tettem rá, hogy résztvevőként ezután is igyekszek jelen lenni a találkozásokon.

– Manapság mivel telnek a napjai?

– Változatosan telnek. Nagyon sokat olvasok, világ életemben szerettem olvasni. Rejtvényt fejtek, hisz tudom, érzem, hogy frissen tartja az emét. Kézimunkázok, varrtam kalocsait, de legjobban írásost szeretek varrni – most fejeztem be, emellett kötök, horgolok is. Egy ideje személyes okok miatt eléggé kikerültem a körforgásból, de igyekszek visszakerülni. Azt hiszem, hogy megöregítene ez. Én minden nap bemegyek és végigjárok minden rendelőt – látszólag nem haragszanak érte a kollegák. Nekem kell szívni minden nap egy kicsit abból a levegőből.

– Nyugdíjas orvosként miben leli leginkább örömét?

– Elsősorban az unokáimban. Négyen vannak, és csodálom, ahogyan nőnek, fejlődnek, alakulnak. Különösen örülök annak is, ha valamit még tudok csinálni, alkotni. Most éppen a kicsi unokáimnak szeretnék húsvétra valami készíteni.

Ahogyan a mondás is tartja – van társas magány és lehet egyedül is élni, de nem magányosan. Ott van a családom, akinek szüksége van rám. Én soha nem bírtam a magányt, és talán pont az hiányzik, hogy koromtól fogva nem nyüzsöghetek már annyit a különböző szervezkedésekben.

– Ön községünk díszpolgári is. Ennyi év távlatából hogyan látja ezt a kitüntetését?

– Bár nem vártam el, de örömmel fogadtam a Helyi Önkormányzat részéről. Úgy érzem, ezzel is értékelték a községben kifejtett munkámat. Most is vallom, hogy életem egyik legjobb döntése volt, hogy nem maradtam Vásárhelyen és ide jöttem. Városon nem biztos, hogy ugyanezt az elégtételt érezném. Úgy vélem, hogy itt mégiscsak letettem valamit az asztalra.

Kimondottan büszke vagyok arra, hogy az életem nagy részét itt éltem le. Az évek alatt már érzületemben is remetei lettem – a rokonaim szerint még a beszédem is remeteies lett.