MEZŐGAZDÁLKODÁS

A község mezőgazdasági területe 8332 ha, amelyből 2377 ha  szántó, 3423 ha kaszáló, 2532 ha legelő. Azonban a Gyergyói-medencére jellemző gyenge minőségű talaj, a hosszú telek, a késő tavaszi és kora őszi fagyok és a Maros gyakori áradásai miatt a növénytermesztés nem volt jövedelmező mezőgazdasági ágazat (gabonafélék). Egy 19. századi leírás szerint „bő termésű éveiket máshol krónikába foglalnák, mint ínséges időt.”

Pityóka (krumpli) ásás bő termés idején

A növénytermesztésnek csupán egy ágazata biztosít ma is minőségi termést: a pityóka (burgonya). A térséget a pityóka hazájának is szokták nevezni.

Földrajzi-természeti adottságai miatt Gyergyóremete alkalmas az alpesi (hegyi) jellegű állattenyésztésre, különösen a szarvasmarha tenyésztésére. Az erdélyi fajta mellett már a 20. század elejétől történtek kísérletek a simmenthali szarvasmarha meghonosítására is. Az állattenyésztés kultúrája ma is élénken él a társadalomban.

ERDŐKITERMELÉS, FAMEGMUNKÁLÁS

A lakosság másik fő megélhetési forrása az erdőkitermelés és a hozza kapcsolódó tutajozás volt múltban. Már 1606-ban említi egy forrás, hogy Erdélyben a legjobb minőségű faanyag a gyergyói deszka és gerenda. Az ősszel kitermelt, télen a Maros mellé beszállított fát tutajokba kötötték és a tavaszi esőzésektől,  hóolvadástól megduzzadt folyón szállították Marosvásárhelyre, Gyulafehérvárra, sőt Aradig is. Remete volt századokon át a vidék tutajozásának központja. A közeli erdők kiirtása és a vasút kiépülése után a XX. század elejére a tutajozás megszűnt, azonban a lakosság számára mai napig fontos jövedelemforrás az állattartás mellett a fakitermelés és a fa megmunkálása. A településen jelenleg több asztalosműhely működik. Ezek egy része épület, másik része bútorasztalossággal foglalkozik. A remetei ácsok, asztalosok mindig nagy hírnévnek örvendtek.

IPAR

A település legfontosabb ipari létesítménye a tejporgyár volt, mely néhány éve szüntette be működését.

Készül a remetei házicsoki

Készül a remetei házicsoki

A magánvállalkozásként működő „házicsokoládégyár” viszont helyette újra hírnevet biztosít ma Remetének.

Jelenleg egyre többen dolgoznak az élelmiszeriparban, tanügyben, egészségügyben vagy a különböző szolgáltatások terén, hiszen a turizmus felívelőben van.

HAGYOMÁNYOS MESTERSÉGEK

A mesés földrajzi táj mellett a népi építészet sokféle emlékeit figyelhetjük meg a településen és az Eszenyő-patak  valaha 27 vízimalmának néhány megmaradt példáját. A településen a hagyományos foglalkozások, habár visszaszorulóban vannak, még élnek: kovácsok, szabók, cipészek stb.

GAZDASÁG A KÖZELMÚLTBAN

A történelmi események és természeti csapások ellenére Remete demográfiai szempontból a vidék egyik legdinamikusabban fejlődő helysége. Lakossága a XIX. század folyamán megkétszereződött. Míg 1838-ban 2759 fő volt a falu lakossága, 1895-ben már 5215-en laknak a helységben. Feltehető a kérdés, hogy a mezőgazdaságból származó jövedelem biztosítani tudta-e a lakosság megélhetését.

A földek termékenységéről szólva maguk a remeteiek mondják 1820-ban: „Az egész falu határának mintegy fele része alább való és zabnál egyebet nemigen szokott teremni. A föld igavonó marhának szántatik, terem közönségesen rozsot – árpát – zabot – lent – kendert – lencsét – krumplit. Kelletik az ősz alá való földet háromszor megszántani és szükség itten trágyázni is. Jól művelt földben egy köböl után terem közönségesen 6 kalangya, egy kalangya meg ád másfél vékát, igen ritkán többet.”

Az állattenyésztésről megállapítják: „Legelőhelyek minden nemű marhák számára elegendők vagynak … A rétek jók, a marhák táplálására alkalmatos jó szénát teremnek, hanem néha a Maros vizének kiáradása után a szántóföldek iszappal el szoktak telni és ezáltal a széna megszokott romlani.”

A mezőgazdaság korlátozott lehetőségei miatt a falu XVIII.-XIX. századi történetét a szántóföldekért és legelőkért való harc jellemezte. A szomszédos falvaktól való erőszakos földfoglalások és a nagy pereskedések (1662, 1674, 1707, 1713, 1768-74, 1823, 1826) során végülis megszerezték Gergelyvesze és Limbus határrészeket, Galócás és Fülpe helységeket, Borszéken pedig az Árkoza és Bikafő területeket. A legtöbb civódás és viszálykodás a területekért Szárheggyel volt a Görgényi erdőkért. A megegyezések és szerződések a két falu között az egyéni irtások miatt rövid életűek voltak. Így, a közös erdőket a szárhegyiek nem használhatták, mert a remeteiek 1760-ban a termőfákat kivágták legelő- és kaszáló nyerés érdekében. Pereskedés folyt Kecskekő, Emberfő és Batrina havasokért, amelyek végül egy 1725-ös egyezmény értelmében a XIX. század elején a remeteieké maradtak.

A kézművesség és kereskedelemről az említett dokumentum megállapítja: „Vagyon a faluban 2 kovács mester ember – 1 asztalos – 2 szabó s csaknem mindenik gazdaember a szekerek csinálásához jól szokott érteni, magok ezeket megcsinálják, mivel erre szükséges fájok is elegendő vagyon.” „Vagynak a faluban 3 boltok, amelyekben apróság portékák árultatnak.”

Közel száz év múlva is 1910-ben a falu 6206 főnyi lakosságából mindössze 144-en foglalkoztak ipar és kereskedelemmel. A föld gyenge termőképessége és klimatikus viszonyok által is megnehezített mezőgazdaság nem fejlődhetett a lakosság megélhetésének teljes biztosításához. Ezt pótolta az erdőkitermelés és az ehhez kapcsolódó tutajozás, amelyiknek jövedelme idővel meghaladta a mezőgazdaságét.

TUTAJOZÁS 

(Laczkó-Szentmiklósi Endre történelem szakos tanár írása) 

A Maroson való tutajozásnak évezredes hagyománya van. Már a római korból Gyulafehérváron talált felirat említést tesz egy „Collegium plutarium”-ról. Évszázadokon át a Maros kapcsolta be Gyergyót Erdély vérkeringésébe. Ezt II. József császár sasszeme is Gyergyóban tett látogatásakor észrevette. Az 1626-as erdélyi országgyűlésen említődik, hogy az országban a legkeresettebb faanyag a gyergyói deszka és drányica, amelyet részben a Maros tutajjal szállítanak.

A remeteiek tutajozásának pontos kezdetét nem tudjuk, de 1714-ben Laczkó István primipilus (lófő) 50 éves korában vallja: „vagyon 35 esztendeje, hogy tutajozni kezdtem”. Fodor András 1838-ban megjegyzi: „Remete legnagyobb egybegyűjtő helye a Gyergyóban megvásárolt tutajoknak, honnan azokat az országban ki szokták indítani.”

A mezőgazdasági munkák befejezése után ősszel kezdődött az erdőkitermelés. A kivágott fa mennyiséget télen, rendszerint szánokkal szállították be a Maros mellé, ahol tutajokba kötötték. Itt találkoztak az örmény, szász és székely kereskedők, akik felfogadták a béreseket és felkészítették a tutajozó csoportokat. A hó olvadástól és tavaszi esőzésektől felduzzadt Maroson április-június hónapokban napi 150-200 tutajt úsztattak le  Szászrégen, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, de akár Arad vagy Szegedig is.

Az erdőkitermelés és tutajozás nehéz munka volt. Ezt illusztrálja Bocskor János remetei plébános feljegyzése is 1838-ból: „Midőn mások a szendergő természet ölében békében alusszák édes álmukat, a tutajozó csikorgó leghidegebb fagyban éjfél tájt odahagyja melegágyát; midőn a hold világol, 3 órakor százak, többek társaságában már a havas derekán hajtogat óriási hegyeken keresztül, két-három mérföldnyi távolságon övig és feljebb érő hóval fedett gerendáihoz. Mennyi fáradtság a temérdek hó alatt heverő fenyő gerendát kivájni, és annak vastagabb részét a parányi szánra felkínzani; mennyi vigyázat és baj, mert felettébb szoros ösvényeken, majd borzasztó mélységgel határos oldalakon, egekkel hegyek tetejére érni és a magasból több órákig, hét-nyolc öles fadarabbal úgy lejteni, hogy mindenestől iszonyító mélységekbe ne romoljanak, avagy elcsigázott ökreikben tetemes kár ne történjék …”

„ … lépéseink gyakran elvezettek a tutaj készítőknek természeti értetlen együgyűség és őszinteség kellemessé tette körében, hol még most is foly a burkus, török és francia háborúkróli beszéd. Körükben mulatása ideje alatt gyakran tudakoltam, mi legyen jutalmuk legfőbb mértékben izzasztó fáradtságoknak? Talán csekély jutalmaztatásukat szégyenlém feltételemre engemet felvilágosítólag határozottan válaszolni egy ideig vonakodának; de bár hallgattak is a nyelvek, eleget mondottak kebleidből emelkedő sűrű sóhajtásaik, és komoly képekből csak hamar kiolvasám, hogy vérzik szívük terhes munkájuk csekély jutalmán. Végre ők is csak nem könnyes szemekkel nyilatkoztatták, hogy jobb, czélmányosabb volna szorgalmatosabban és többször az eke szarvát, mint nem az apacsinyt vagy is a kormány fát fogni, mert a tutaj gerendák szállítása következtében kipusztultak sok izmos jó ökreikből, a havasban soknak levette a hideg a lábát, s több eféle; még az idén (1838) legalább Remetén a legszebb, legnagyobb és egész faluban híres tutajért 25 német forintnál többet fertályonként nem adtak, sőt résztvevőlég láttam olyanokat is, kik bekötött és Marosban szállított közepes tutajokért nyolc, kilenc magyar forinttal jutalmaztattak.” (Egy fertály tutaj az négy közepes tutaj volt.)

A tutajosok bérét érzékenyen érintették a vámok. 1714 előtt Gyulafehérvárig még csak három helyen kellett vámot fizetni. Hamarosan a vámhelyek száma elérte a tizenhármat és vámonként egy polturát fizettek.

Megkeserítették a tutajosok életét a helyi földesurak és kereskedők önkényeskedései is. Íme, néhány a sok panasz közül: Ivácsony Mihály tutajos mondja 1749-ben, hogy a szászrégeni kereskedők nem egyszer nem engedik tovább a tutajokat, azért hogy olcsóbban megvásárolhassák azokat. Farkas János mondja, hogy a petelei vámnál valóságos fegyveres összecsapás történt a remetei tutajosok és a földesúr emberei között. Bege Miklós tutajos Rhédei Ádám emberei háromszor megverték és tíz tutajáról elvettek 24 szál deszkát. Dávid Miklós panaszolta, hogy Gernyeszegnél maga Teleki Sándor gróf tartóztatta fel. Hét napig fogva tartotta, majd minden tutajáról elvetetett két szál deszkát. Ugyancsak meg kell említeni a tutajozással járó, gyakran halálos kimenetelű baleseteket is. Mindezek ellenére a tutajozás a lakosság megélhetésének fő forrásává vált és az ebből származó bevételt már 1820-ban meghaladta a mezőgazdaságét.

Nem feledhetjük el, hogy a tutajosok és tutajkészítők nagy részének még katonáskodni is kellett. Pontosabban, 1848-ig a határőri kötelezettségeiknek is eleget kellett tenniük. A „Nemzeti Társalgó” 1839-ből így jellemzi a határőrséget teljesítő székelyeket: „Ezek kevese bír mesterséget, kereskedést nem folytat, hivatala nincs, zsoldot nem kap, mégis tisztességes házat tart, magát és nagyocska háza népét élelemmel és ruházattal látja el, saját költségén katonáskodik, a polgári és katonai rend terheit hordja.”