Öt éve indult el a tejporgyári iskola épületében működő nappali foglalkoztató csoport, mely a remetei fogyatékossággal élők számára helyben nyújt fejlődési, fejlesztési lehetőséget. Az Együtt a Jövőnkért Egyesület égisze alatt működő speciális csoportba jelenleg 11 gyerek jár, akikkel két fejlesztőpedagógus foglalkozik. A pedagógusok elmondása szerint a legfőbb cél az önálló életre való nevelés, kinek-kinek saját képességeihez mérten. Angi Mária-Magdolna gyógypedagógussal és Laczkó Csilla pszichológussal beszélgettünk. 

Angi Mária-Magdolna – Gyógypedagógusként nagy öröm számomra, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. 2003-tól foglalkozom fogyatékos gyerekekkel. Ezeket a remetei gyerekeket ismertem már Ditróból, majd Gyergyószentmiklósról, hiszen annak idején a Napsugár az Esőben Alapítványnál dolgoztam velük. Aztán úgy alakult, hogy különböző okok miatt a remetei gyerekek kimaradtak az alapítvány csoportjából. Akkor kerestem meg a polgármester urat és felajánlottam, hogy szívesen foglalkoznék velük. Rossz volt belegondolni, hogy csak otthon ülnek, és elvesznek. Az Önkormányzat megteremtette hozzá a lehetőséget és így indult el öt éve ez a csoport. Ezt az iskolaépületet szépen belaktuk, elhelyezkedtünk benne. Az emeleti két teremben zajlanak a napi foglalkozások, és az itt működő osztállyal közösen használjuk a földszinti tornatermet.

– Csilla, te egy egészen más szakmai környezetből jössz. Pszichológusként, iskolapszichológusként kezdted a pályát. Miért döntöttél e munka mellett?

Laczkó Csilla – Lassan négy éve, hogy bekapcsolódtam ebbe a munkába. Én azidáig hagyományos programú iskolában dolgoztam. Amikor adódott ez a lehetőség versenyvizsgáztam, és hála Istennek sikerült. Nekem nincs gyógypedagógai gondolkodásom és bizonyos helyzetekben pont ez a jó, mert így egészítjük ki Magdival egymást. A más környezetben megélt tapasztalataimból kiindulva nagy tervekkel kezdtem, és lassan kellett rájönnöm arra, hogy az, ami a többségi iskolákban működik, az itt egészen más ütemben, formában történik. Ezek a gyerekek engem megtanítottak más szemmel látni a világot, és leállni. Ezért nagyon hálás vagyok nekik. Sokszor mondtam már szülőknek, pedagógusoknak, amikor nagyratörő célokat, elvárásokat tűznek ki maguk, gyerekeik elé, hogy jöjjenek le és pillantsanak be a mi világunkba, és biztos vagyok benne, hogy egészen megváltozik a véleményük.  A kezdetekhez képest gyarapodott a csoportunk létszáma. Sokat fejlődtünk. Hangsúlyozom, hogy ez a fejlődés kétoldalú, hiszen a gyerekek is tanultak tőlünk, de mi is rengeteget tanultunk tőlük.

– Mély hatást gyakorolt rám az a hangulat –  rend, fegyelem, szép környezet, ami fogadott, amikor beléptem az épületbe. Hogyan értétek el mindezt, hogyan szervezitek meg a napi munkátokat?

LCs. – Az iskolai időszakban 8-tól du. 2ig tart a program. Én naponta reggel nyolctól fél 1–ig vagyok itt, mivel fél normával vagyok alkalmazva, de azt tapasztalom, hogy ekkora létszámhoz sokkal több idő kellene. Kétféle felosztásban foglalkozunk a gyerekekkel. Nagyrészükkel csoportban dolgozunk és néhány gyerekkel egyéni foglalkoztatásban. Ez azt jelenti, hogy egy nap egy, max. két gyerekkel egyénileg foglalkozunk, külön teremben. Ekkor olyan fejlesztő eszközöket használunk, mely által egyéni sikerélményhez jut a gyermek. A „tananyag” nagyjából mindig ugyanaz, (pl. számok, színek, járművek stb.) de az eszközök változatossága az újdonság erejével hat. Ezt a fejlesztést heti váltásban végezzük. .

AM-M. – Ez tehát úgy működik, hogy hétről-hétre átadjuk egymásnak, hogy mi az, amivel dolgoztunk, hol tartunk, mit kellene még erősíteni. Nagyfokú együttműködést igényel közöttünk. De ez igaz már a tervezés szakaszára is. Mindketten jövünk a saját meglátásunkkal, ötletünkkel és összeadjuk. Hogyha valamit Csilla kitalál, bevezet, én folytatom, és fordítva.

– Van-e kész anyag, terv a kezetekben, amit követni tudtok?

– AM-M – A fejünk. Országos szinten létezik ugyan speciális iskolák számára kifejlesztett terv, mint pl. Oklándon is, ami működik. Ismerem, áttanulmányoztam, de őszintén szólva nem látom, hogy ennek a gyakorlatban nálunk milyen hasznát tudnánk venni. Van gyerekünk, aki onnan jött, de azt látom, hogy nem az önállóságra nevelést szolgálja az a terv. Itt ez az elsődleges célunk. A legfontosabb, az hogy a gyermek például mindenekelőtt orrot tudjon fújni és nem föltétlenül az, hogy megmutassa a térképen Afrika hol van. Sajnos ebben a tantervben olyan követelményeket fogalmaztak meg, amire ki merem jelenteni, hogy a gyermek soha nem lesz képes. Mi minden gyereknek egyéni fejlesztési tervet készítünk és azt próbáljuk követni. Ez a munka teljesen a mi lelkiismeretünkre van bízva, és ennek a felelősségét én is érzem. Nekünk a célunk, hogy ezekből a gyerekekből kihozzuk a maximumot, a saját képességeihez mérten. A gyerekek a legkülönbözőbb fogyatékossággal élnek – van Down-szindrómás gyerek, jár hozzánk autista, aki nem beszél, van enyhe és súlyos értelmi sérült, de van ép értelmű, súlyos tanulászavaros is, ezért a differenciált, személyre szabott foglalkozás alapkövetelmény.

– Hogy kerülnek, kerülhetnek ide a gyerekek?

AM-M. – Nagy ebben a döntésben a pedagógus felelőssége. A tanügyi rendszer minden gyereket automatikusan beintegrál, merthogy a kötelező oktatás címén mindenkinek kötelező iskolába menni. De egy idő után rájön a pedagógus, a szülő is, hogy nem megy, nem működik. Ennek a gyereknek más fajta foglalkozásra van szüksége. Elszomorító, hogy erre későn jönnek rá. Idekerül egy 10-12 éves gyerek és akkor már szinte azt tudnám mondani, hogy el van rontva. A társai, a különbözősége miatt, kiközösítik, tönkreteszik a gyermek belső világát, és akkor mi itt próbáljuk helyrehozni. Fontos tehát, hogy minél hamarabb a maga szintjéhez mérten fejlesztő foglalkozást kapjon a gyerek, 4-5 éves kortól, sőt még annál is korábban, ha észreveszik a szülők. Ebben az esetben az egyéni fejlesztés a legfontosabb.

– Hány éves korig járhatnak ide?

AM-M. – Itt nincs felső korhatár. Ameddig fejleszthetőek, jöhetnek. Az egyik lányunk, most 28 évesen tanulta meg az órát. Ránéz és leolvassa mit mutat az óra. Ez szinte három év munkába telt, amíg rögzítettük. De meggyőződésem, hogy erre szüksége van a gyakorlati életben.

– Milyen anyagi forrásból szervezitek meg a tevékenységetek? 

AM-M.– A változatosság, a differenciálás a cél és ehhez sok-sok eszközre van szükségünk. Csakhogy egy példát felhozzak… Most épp matek óránk volt, az órát tanultuk. Készítettünk órát, vettem is órát, hogy ne legyen mindig ugyanaz a szemléltetőeszköz, mert unalmassá válik hosszú idő után. Én is megunom, és a gyermek is, ez egyértelmű. Voltunk egy képzésen, ahonnan szintén kaptunk eszközöket, ami színesíti a tanulást. Emellett minden gyerek után napi 1 lejt fizetnek a szülők, a vakációt leszámítva. A nagyobb bejövetelünk mégis az adventi vásárból származik, ami nagy segítség. Erre a szülőkkel együtt készülünk.

LCs. – Az anyagért, amit használunk, azért megdolgozunk. Nagyrészt mi készítjük el az eszközeinket, de ha jut miből, akkor vásárolunk. Volt eset arra is, hogy támogatást kapunk, ami sokat jelent. Egyszerűen küldenek 50 lejt. Vannak ilyen jóakaróink, tudják, hogy itt elkel a segítség. De nemcsak pénzbeli támogatásra kell itt gondolni. Mihelyt az idő engedi ismét megkezdjük a lovaglást. A Remetei Lovasklub vezetőjének jóvoltából lovas foglalkozásra járunk a gyerekekkel. Ilyenkor látszik, hogy mennyire megváltozik a viselkedésük a ló hátán. Az a gyermek, aki a padba ülve összehúzza magát, az a ló hátán olyan huszáros tartással ül. De például ingyenesen járunk bábszínházba, gyerekelőadásra. Ez is nagy dolog.

– Sajátos helyetek van a remetei oktatás palettáján. Milyen kapcsolatban vagytok a helyi iskolával, pedagógusokkal?

AM-M. – Sajnos zártságot tapasztalunk részükről. Csak akkor keltjük fel az érdeklődésüket, ha az illető osztályban ilyen konkrét esettel találkozunk, vagy ha tanácsra van szükség. Beszéltünk már arról is, hogy akkor mi tegyünk lépést, de még nem ért meg rá a gondolat, hogy ez milyen formát ölthetne, hogy ténylegesen elérje a célját. Voltak próbálkozásaink az itt működő osztállyal pl. közös táncórák, pityókafesztivált tartottunk, de nehézkesen működtek együtt. Nyitni, közelíteni kellene egymás fele.

LCs. – Saját tapasztalatom, hogy a kapcsolat abban, hogy „Jaj, szegények, nektek elég bajotok van!”, kimerül. Úgy gondolom, hogy az Iskola másként hét jó alkalom lenne arra, hogy betekintsenek az életünkbe. A vallás tanár minden évben lehoz egy osztályt. Volt rá példa, hogy Ditróból jöttek át. Azt tapasztaltuk, hogy, akik idejöttek, pozitívan élték meg. Volt aki azt mondta, hogy itt olyan, mint egy kastélyban, ő ide szeretne járni….

– Milyen a kapcsolatotok a szülőkkel?

– AM-M. – Telefonon napi kapcsolatban vagyunk velük. Kezdeményeztünk szülői csoportot, volt közös szánkózás, farsangi mulatság, van közös táborozás szülők és gyerekekkel.

LCs. – Akinek lehetősége van szívesen besegít abban, amiben tud. Például az adventi vásárra közösen készülünk.  A szülőknek nagy segítség az, amikor együtt vannak, és megosztják egymással nehézségeiket, örömeiket.

– Mi kell ahhoz, hogy ezt a munkát végezni tudjátok?

–LCs. – Mindenekelőtt gyermekszeretet, elhivatottság. Apró örömök, apró lépések, amit itt megteszünk, de mindennel felérnek.

– Meddig lehet ezt a munkát végezni? Mennyire áll fenn a kiégés veszélye?

AM-M. – Én most azt érzem, hogy még tudom csinálni. 13 éve dolgozom sérült gyerekekkel, de még nem tartok a kiégésnél. Azt tapasztalom, hogy ha a kiégés veszélye fenyeget, akkor a Gondviselés mindig átlendít ezen az érzésen – bejön egy képzés, egy sikerélmény, ami új lendületet ad. Például ma az egyik fiú olyan ügyesen felismerte az órán a negyedet, a háromnegyedet, hogy a szemem örömömben megtelt könnyel.

Az interjút Barabás Zsófia készítette.