„Elmúlás. Mindannyian előtte állunk, ránk vár. A kérdés a hogyan?” – fogalmazott gondolatébresztőjében  Laczkó-Albert Elemér polgármester, aki mindenekelőtt köszöntötte az egybegyűlteket valamint dr. Balázs Lajos néprajzkutatót  a Menj ki én lelkem a testből című könyvének remetei bemutatóján.

A Magyar Kultúra Napját megelőző eseményen Balázs Lajos felvezetőjében elmondta, hogy a halál kultúrája, ahogyan a születésé, a párválasztásé olyan sorsfordulók, melyek a magyar kultúra részét képezik, olyannyira, hogy kultúrageneráló tényezők. Ha nem így lenne, nem szerveződtünk volna közösséggé. Ezek által válik az ember emberré, ezek biztosítják az embernek járó tisztességet, ebben a sarkalatos pillanatban válunk személyiséggé. 

Balázs Lajos Csíkszentdomokos hagyományait több, mint 40 éven át megfigyelte, kutatta. Itt mindmáig olyan szokáskultúrát őriznek, amely mélységében messzenyúlik és behálózza egész Székelyföldet. E kutatómunka eredményeként született hármaskötete, melyből ez utóbbi 2015-ben, a Pallas Akadémia gondozásában jelent meg.  Az elmúláshoz, a temetkezéshez kötődő szokások feltárása, leírása mögött a paraszt ember pragmatizmusára hívja fel a figyelmet.

Minden sorsfordulónak van egy látható és egy láthatatlan vonatkozása is, mindkettő része a megélt valóságnak. Balázs Lajos szerint a halál néprajzi értelmezése nem a test elsorvadásával, romlásával, hanem az elmúlás gondolatának megjelenésével kezdődik. Rendszerint a 60-70 éves korban kezdődő álmatlan éjszakák beköszöntekor, amikortól az ember nem tud megszabadulni az elmúlás gondolatától.

A halál ellenpólusa a születésnek, átmenetel a társadalmi létből a nemlétbe. Az ember ilyenkor „kicsosszan, kioson” ebből a világból. A szónak negyvenkét metaforikus kifejezését gyűjtötte össze. Ilyen az utazás, az utazó képe, aki elmegy az életből. Megfigyelése szerint a halál pillanatában a haldokló két mély, súlyos lelki helyzet elé kerül: ki kell békülni a haragosaival és ki kell békülni Istennel. Ilyenkor indul el a lélek ingája, amely kimozdul a nyugalmából, majd oda tér vissza.

A megkerítés szokásának pillanatait fényképen örökítette meg Csíkszentdomokoson a néprajzkutató, amikor a haldoklás pillanatában imádkozva, égő gyertyával járják körbe a haldoklót, hogy a lélek védelmét biztosítsák. A székely társadalomban tehát a paraszt embert kétszer temetik: egyszer a lelkét, egyszer a testét.

Beszélt a temetőről, mely realizálja a falu kettéosztottságát. Párhuzamot állított az élő falu képe, és a temető, azaz a halott falu képe, valamint a módos ház illetve a módos síremlék között. Ha nincs köztük szimmetria, akkor az jelzés értékű.

Korunk sajátos helyzete, hogy legtöbbször az elvándorolt családtagok nem tudnak jelen lenni a szeretteik halálos ágyánál, az utolsó kézfogásra nem kerülhet sor, még a szemével sem tudja megölelni őket, amely sajátos viszonyulást eredményez a halálhoz. A néprajzkutató szerint a halál egy különleges élmény, amelyet el kell fogadni. A régi székely társadalom mintáját követve a nagytata koporsója mellett jelen kell lennie a kisgyermeknek.